Azt azért még naivság lenne egyértelműen kijelenteni, hogy Európa felébredt végre, és valóban képes a világtörténelemben betöltött szerepéhez méltó válaszokat adni a jelenkor kihívásaira.

Egy rendkívül nehéz időszak előtt állunk, ahol a megosztottság nemcsak a tagországok vonatkozásában, hanem ideológiai alapon, a politikai bal- és jobboldal között is egyre erőteljesebben megmutatkozik. Tetézi a gondot, hogy az Európai Unió bürokratikus döntései gyakran gazdasági érdekek mentén zajlanak, mintegy kiszolgálva egyes – jól körülhatárolható –, a háttérben meghúzódó pénzhatalmi igényeket, figyelmen kívül hagyva a legalapvetőbb elvárásokat (úgymint biztonság), és mindazt, ami a közös kultúránkból és az európai keresztény civilizáció közös értékeiből ered.

A 2015-ös bevándorlási cunami, melynek megítélése a menekültáradat és az invázió közötti skálán mozog, alapvető nézetkülönbségeket hozott felszínre a probléma európai megoldását illetően.

EU flag
A jövő kérdése, hogy kitisztul-e az ég Európa felett?!

Nem kell választási szakértőnek lenni ahhoz, hogy kijelenthessük, a választásokat általában nem a biztos baloldali szavazók vagy jobboldali választók döntik el, hanem a bizonytalanok tábora, akik egy-egy lelki faktor által könnyen megcélozhatók. 

A baloldal pedig, az emberek érzékenységét kihasználva, szisztematikusan építette fel azt a humanitáriusnak beállított választási projektet, ami mellé az amúgy bizonytalan szavazók könnyen mozgósíthatók, ugyanakkor valójában a bevándorlók általi későbbi szavazatszerzés megalapozása a fő hosszú távú cél.

Ezzel szemben az európai jobboldal mindenekelőtt a keresztény gyökereket, a nemzeti érzelmet, a haza és a család biztonságát szem előtt tartva határozta meg jövőképét. Tette mindezt a „független” nyugati média állandó célkeresztjében, a baloldal támadó megbélyegzéseitől kísérve.

Ebben a politikai környezetben került sor az idei Európai Parlamenti választásokra.

„Mindannyian tudjuk, hogy a népvándorlással és a migrációval egy új korszak kezdődött az európai politikában”

– kezdte értékelő beszédét Orbán Viktor miniszterelnök a 2019-es EP választás eredményváróján.

Ennél áthatóbban nem is nagyon lehetne megfogalmazni a 2019-es választás tétjét, szellemiségét. Kijelenthetjük, hogy 2014-hez képest Európában forradalmi és reform hangulat uralkodott, amelyhez tragédiák és strukturális hiányosságok sorozata vezetett.

Európa megérett a változásra és ennek az uniós polgárok is hangot akartak adni. Ennek legegyértelműbb bizonyítéka a rekord részvételi arány, amely a 2014-es negatív csúcsot hozó érdektelenséghez (42,61%) képest hatalmasat emelkedett és megugrotta az 50%-ot, mintegy igazolásaként, hogy az emberek valami mást várnak az európai politikától.

Függetlenítve a konkrét eredményektől, politikai irányvonalaktól, bátran kijelenthető, hogy a választók megújulást akarnak, ki akarják gyógyítani Brüsszelt a túl régóta gyötrő isiászából – belefáradtak idejétmúlt, átláthatatlan és rugalmatlan működésébe.

A tagországok közül a legszembetűnőbb választási eredményt Franciaország szolgáltatta, ahol Emmanuel Macron a Le Pen vezette szélsőjobboldali Nemzeti Tömörülés mögé szorult, ami – akárhogy is csűri-csavarja a francia köztársasági elnök – hatalmas kudarc a neki oly fontos nemzetközi politikai színtéren.

De legalább ennyire markáns ítéletet mondtak a kormányzó CDU felett a német választók, miközben a Zöldek és a szélsőjobboldali Afd előretört.

A skandináv és Benelux államokról már eddig is tudni lehetett, hogy rendkívül „sok(k)színűek”, már ami a politikai csoportosulásokat illeti, az persze más kérdés, hogy túlnyomórészt a baloldal emlőin nevelkedtek.

Magyarországon a Fidesz-KDNP korszakalkotó győzelmet aratott, köszönhetően szilárd, határozott és működő bevándorlás-politikájának. A magyarok világosan kijelentették, hogy nem kérnek Brüsszel migrációs fantáziájából, és meg akarják őrizni nemzeti, kulturális, keresztény identitásukat.

A migráció jelentette tehát a fő csapásvonalat, mind a baloldal, mind a jobboldal részéről Európa-szerte az idei választásokon. Különbséget kell tenni azonban a jelenség kelet- és nyugat-európai megítélése és fogadtatása között. A nyugat-európai országok jólétben leledző társadalmai még most is túlnyomórészt a kényelmes hintaszék édesded nyugalmából szemlélik a történéseket, nélkülözve a racionális gondolkodás legapróbb szikráit is.

Míg a kelet-közép-európai országok lakossága – nem utolsósorban a keserű történelmi múlt és tapasztalatok alapján – nem a téma iránti közömbösséggel, viszont rendkívül óvatosan tekint erre az összetett problémára.

Különösen megnyugtató, ahogy a V4-ek viszonyulnak felelősségteljesen a migráció kérdéséhez, függetlenül attól, hogy mely politikai csoportosulás volt, illetve van épp hatalmon. Persze, a hazai ellenzék ez alól kivétel…

Ezekben az országokban a nemzeti érdek, a haza sorsa képes felülírni a pártpolitikai érdekeket, és képesek valóban mélyrehatóbban is elemezni annak rövid, illetve hosszabb távú hatásait is, melyek visszafordíthatatlan folyamatokat indítanak el társadalmi és gazdasági téren egyaránt, előre kiszámíthatóvá téve annak rendkívül kockázatos árnyoldalait is. Jelenleg a V4 jelenti a fényt az éjszakában a még kisebbségben lévő, de egyre elégedetlenebb nyugat-európai gondolkodók számára.

A V4-ek következetes politikájukkal, a lehetséges következmények mindenki számára világosan érthető magyarázatával, valóban hatékonynak tűnő megoldási javaslatával oroszlánrészt vállalnak, és valódi ellenpólust jelentenek a brüsszeli bürokratákkal szemben, az amúgy plüssmacikkal szimbolizált európai állatkertben.  

Mi, kelet-európaiak fokozott figyelemmel kísérjük, hogy vajon mikor és miként fog felülkerekedni a józan ész Nyugat-Európában.

Felismerik-e, hogy az európai őslakosok körében is valós társadalmi probléma a mélyszegénység, hajléktalanság, munkanélküliség…, amelynek megoldása helyben is több tízmillió embert érint, akikre a jelenlegi brüsszeli politika csupán másodrendű uniós állampolgárokként tekint! Sikerül-e végre megértetni a brüsszeli döntéshozókkal, hogy az európai népességcsökkenést nem gazdasági érdekek mentén, kívülről, szervezett betelepítéssel kell megoldani, hanem a társadalom alapját képező családok kiemelt, a V4-ek által is szorgalmazott támogatásával.

Mindemellett a közeljövő nagy kérdése, hogy vajon Nyugat-Európa idejében felébred-e Csipkerózsika-álmából, és belátják-e, hogy egy keresztény családban, közösségben – a történelmileg keresztény Európában – az lenne az üdvözítő megoldás, ha a felmerülő problémákat helyben orvosolnák, nem kitéve a közvetlen (európai) környezetet a fertőzés veszélyének.

A problémára körültekintő, egységes és határozott összeurópai választ kell adni: feketén-fehéren; és még időben: 10,9,8,7,6,5…!

Szerző