Egyesek szerint a 21. században hadseregre költeni teljes tévedés, és ablakon kidobott pénz minden erre fordított adóforint. Mások úgy gondolják: kínosan kicsi a magyar honvédekre fordított összeg, a védelmi költségvetés. Emellett egyre többen játszanak egy közös európai hadsereg gondolatával, miközben növekszik a nyomás Európán, hogy növelje védelmi kiadásait.

Mi a feladata egy kis országnak egy nagy védelmi szövetség tagjaként? Vagy a biztonság megteremtése a nagyok dolga, és nekünk nincs feladatunk? Lépjünk egy lépést hátra, és vessünk egy távolabbi pillantást hazánk helyzetére.  

Az EU mint békeprojekt

A második világégés után az európai nemzetek úgy döntöttek, hogy a jövőben olyan szorosra fűzik az együttműködést, hogy teljesen elképzelhetetlen legyen háború kirobbanása köztük. Ebben a tekintetben szokás az EU-t sikertörténetnek nevezni, hiszen valóban, az Európai Unió fennállása alatt sikeresen szavatolta a tagállamok közti békét. Ez tagadhatatlan érdem: ma zöldhatárok húzódnak ott, ahol korábban lövészárkok kígyóztak.

Külpolitikában gyenge

Érdemei ellenére az Európai Unió képtelen volt szavatolni a kontinens békéjét. Nem tudta megakadályozni  140.000[1] ember halálát a délszláv háborúban, és nem tudta megelőzni az eddig 13.000[2] életet követelő kelet-ukrajnai polgárháborút sem. A “szomszédban” végigsöpört arab tavaszról ne is beszéljünk, amely szintén vérontásba torkollott. 

A sokszor égetően szükséges, más esetekben pedig feleslegesen erőltetett – strukturális gondokkal is megterhelt – egységes külpolitikát az teszi súlytalanná, hogy nincs mögötte valós erő. Pedig az az erő az érdekérvényesítéshez fontos, ha nem a legfontosabb tényező. Hiába rendelkeznek a tagállamok összeadva jelentékeny haderőkkel, ha az összehangolásuk nehézkes, hatékony ütőképes együttes mozgósításuk pedig valószerűtlen.

Kézenfekvőnek tűnő megoldás egy közös hadsereg felállítása, de ez sokkal elrugaszkodottabb ötlet annál, mint amilyen könnyen ma a közbeszédben felvetődik. Vegyük sorra az akadályokat!

Az Európai Unió létezése, és ezzel együtt a katonai együttműködés ténye sem magától értetődő. Az egész újkori történelem során, de még a 20. század első felében is teljesen elképzelhetetlen volt, hogy Európa ilyen szoros együttműködésre lenne képes. Történelmi távlatban még az is könnyen lehet, hogy az EU tiszavirág életű lesz: közel sem biztos, hogy 100 év múlva is létezni fog. Ezzel szemben az államok és a tőlük elválaszthatatlan haderő együttélése évezredes konstrukció. 

Hiányzó intézményi háttér

A Magyar Honvédségről, vagy annak akár csak egy részéről nem hozhat döntéseket akármilyen intézmény. Végső soron a haderőt ellenőrző intézmény a biztosítéka Magyarország függetlenségének, területi épségének, szuverenitásának. 

Az Európai Uniónak jelenleg nincs olyan intézménye, amely képes lenne felelősen kezelni egy világszinten is jelentős közös európai hadsereget. Bármilyen újonnan felállított szerv esetén felvetődhet a kétség, hogy a már létező uniós intézmények problémáit örökli. Végzetes hiba lenne egy ekkora haderő esetében, ha lényegi döntések születnének a nyilvánosság kizárásával, az ún. ,,Hinterzimmer-Politik” (hátsószobapolitika) jegyében. Ugyanekkora hiba lenne, ha demokratikus felhatalmazás nélküli bürokraták hoznának lényeges döntéseket, vagy ha a közös haderő vezetése is olyan erős lobbitevékenységnek lenne kitéve, mint a mai uniós szervek. 

A nap végén olyan politikai környezetben történne a teljes döntéshozatal, amelyben az egyes műveletek és beavatkozások a tagállamoknak egyenként nem is feltétlenül állnának érdekében.

Összehasonlításban

A hiányzó intézményi háttér mellett hatalmas hátrány a közös hadiipar hiánya. Klasszikus példa, hogy míg az USA-ban egyféle, addig az EU-ban 17 féle tankot rendszeresítettek[3]. Vajon melyiknek könnyebb a logisztikai kiszolgálása? Melyik képes egy olyan hadiipart eltartani, amelyik kellően tőkeerős ahhoz, hogy technikai fejlesztésekben világszinten is versenyképes legyen? Ez a probléma sem fog a közeljövőben megoldódni. Bár voltak[4] és vannak[5], [6], [7] biztató jelek, hosszú éveken át tartó tárgyalásokra van még szükség ahhoz, hogy minimális érdemi előrelépés történjen a hadiipari egységesítés terén. 

Forrás

Bár vannak kezdeményezések[8] [9], kijelenthetjük, hogy a közeljövőben biztosan nem lesz közös európai hadsereg. De akkor ki védi meg Európát?

A NATO majd megvéd minket. 

A 2000-es évek elején e jelszó alatt történt előbb a magyar tömeghadsereg felszámolása, majd a fennmaradó egységeknek az ésszerű mértéket messze meghaladó leépítése. Egy ideig úgy tűnt, nem fogunk nagyon elütni másoktól, kitűnni az alacsony éves védelmi költségvetéseinkkel, amelyek 2004 óta rendszerint a GDP 1,5%-a alatt voltak. (2018-ban például 1,1% volt ez a szám.) Németország, Csehország, vagy Szlovákia hasonlóan keveset költöttek. (Más kérdés, hogy a német 1,1% még a népességre vetítve is háromszorosát költi a magyar kiadásoknak, de a Magyarországgal minden tekintetben összemérhető Csehországnak is 70%-al több jutott honvédelemre 2018-ban mint nekünk[10].) A NATO elvárás minimum a GDP 2%-a, az európai NATO-átlag azonban csak 1,5%. Ez messze elmarad az USA 3,2%-os és Kína 1,9%-os ráfordításától. 

Kattintásra interaktív ábra nyílik.

Az adatokból tisztán látszik, hogy hazánk még saját gazdasági erejéhez képest is a sereghajtók között van, abszolút összehasonlításban pedig végképp. Mind az eszközöket, mind a létszámot tekintve súlyos lemaradásban vagyunk. Bár a közelmúltban a Zrínyi 2026 haderőfejlesztési program keretében lezajlott beszerzések bizakodásra adnak okot, messze van még a 2%-os ráfordítási cél. Nyomós érv a fejlesztés mellett az is, hogy a szövetségi rendszer jogosultságai elválaszthatatlanok a kötelezettségeitől. A 2%-os ráfordítás pedig 2024-es céldátummal vállalt NATO-kötelezettség.

Forrás

Megéri?

A teljes bruttó hazai össztermék 2%-a hatalmas összeg. Szám szerint 853,2 milliárd forint[11]. Felfoghatatlanul nagy szám, és a várható gazdasági növekedés miatt még emelkedni is fog. Összehasonlításképpen az egészségügyre 1660,4; az oktatásra 1988,3 milliárd forint jutott a költségvetésből szintén 2018-ban[12].

Legbelül mindenki érzi, hogy a honvédelem nem olcsó dolog, és mint látjuk, számokban kifejezve sem az. Még a számokat nem ismerők is előszeretettel puffogtatnak: ,,drága”, ,,felesleges”. Ugyan valóban drága a honvédelem, de céljait tekintve közel sem felesleges. Nem szabad ugyanabba a hibába esnünk, mint jó pár elpuhult generáció előttünk: nem szabad elhinnünk, hogy a béke csak úgy magától van. Nap mint nap tenni kell érte, mert a tapasztalat azt mutatja, az emberiség természete nem éppen békés. Ezenkívül, ha már másokéból nem, legalább saját hibánkból tanuljunk, és emlékezzünk arra az időszakra, amikor Magyarországnak pacifista hadügyminisztere volt.

Ha elfogadjuk a tényt, hogy a hadügyre költeni kell, sőt még azt is, hogy érdemben, akkor végre elkezdődhet a konstruktív vita arról, hogy milyen formában, milyen céllal, milyen feladatokra.

A honvédségnek békeidőben is jut feladat bőséggel

Nem kell magyarázni, hogy a már elsajátított képességek szinten tartása rendszeres gyakorlást igényel, komplex hadgyakorlatokkal, vagy a hétköznapok napirendjébe beépített feladatokkal Ez a folyamatos ismétlés az egyetlen módja annak, hogy tartsuk a lépést más professzionális hadseregekkel.

Az ismeretek továbbadásán, a már meglévő tudás ápolásán kívül pedig mindenkori feladat haladni a korral. Ez nemcsak új képességek szerzését, hanem folyamatos tájékozódást is jelent. Erre kiváló lehetőséget nyújtanak a NATO missziók. Nem szabad elfelejtenünk: amikor a szükség úgy diktálja, a katonáink  lesznek azok, akik megtöltik a védő homokzsákokat és azonnal indulnak, ha nagy a baj

A hadiipar fejlesztése szintén jó irány és fontos cél. Magyarország méretéből adódóan nyilván sosem fog totális technológiai fölénnyel rendelkezni, de ez nem jelenti azt, hogy egy-egy területen ne tartozhatnánk a világ élvonalába. Nem beszélve arról, hogy egy élvonalbeli hadászati fejlesztői gárda az ipar más szektoraira is húzó hatást generálhat. Nem egy olyan autóipari beszállító van Magyarországon, aki képes lenne a mostaniaknál “nehezebb vason” dolgozni. Regionális együttműködésben – akár V4 szinten – kellően nagy piacot és tudományos bázist teremthetnénk saját hadiipari vállalatainknak.

A fejlesztéseket a gazdaság teljesítményével összhangban kell tartani. Ha erőnkön felül vállalunk kiadásokat és vonunk el forrásokat a gazdaságfejlesztéstől a katonai büdzsé számára, az hosszú távon éppúgy káros lehet, mintha alulfinanszíroznánk a honvédelmet. Belátható, hogy hosszú távon a honvédelem ügyének is inkább ártana a gazdaságot túlságosan megterhelő haderőfejlesztés.

Általánosan elmondható – ha úgy tetszik, ökölszabály -,  hogy amit öt év alatt rontanak el a honvédségben, azt 25 év helyrehozni. Egyszerűen ennyi ideig tart újra felhalmozni a tudást, az eszközöket, kiépíteni a jól működő szervezeti hátteret. Épp ezért itt is – ahogy annyi más területen -, fontos érték a stabilitás. Ahogy nem szabad hazárdírozni sem a honvédség eszköz- és ingatlanállományával, annak éves költségvetését sem szabad mértéktelenül csökkenteni.

Közös felelősség

Európát jelenleg a nemzetállamok védik, a történelemben először nem egymástól. Ha ez hosszabb távon így marad, fel kell készülni valamilyen konstrukcióban az összehangolt védelem megszervezésére és megteremteni az érdekérvényesítés képességét a kontinensen kívül is.

Függetlenségünk felelősséggel jár: azzal a fontos feladattal, hogy bármikor készen legyünk megvédeni. Jelenleg abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a közeljövőben nem kell klasszikus értelemben vett háborútól tartanunk. Ennek ellenére hiába lenne még ezer jó helye az adóforintjainknak, ha nem cselekszünk felelősen, az adósságunk egyszer utolér bennünket. Bennünket, Európát, és benne minket, magyarokat is. Ilyen módon az egyetlen dolog amit tehetünk, hogy mindenkor mozgásterünket kihasználva költünk a hadseregre, és nem prédaként tekintünk rá, amikor a költségvetési deficit megugrani készül.

Szerző