Vállalkozást indítanál? Fel szeretnéd lendíteni a már meglévő szervezetedet? Tágabb kört szeretnél megszólítani? Networking eseményt szerveznél? Egyöntetű válasz: a zöld.

A környezettudatosság napjaink egyik legtrendibb témája. Erről mindennapi életünk során is megbizonyosodhatunk, az online és offline térben egyaránt. Például az Instagram közösségi fényképmegosztó oldalon a mai napig 286,4 milliószor használták a „nature” (=természet) címkét, 41,33 millió alkalommal az „ocean” (=óceán) címkét, ami szintén környezetvédelmi indíttatású kereséseket takarhat, illetve 5,2 millió alkalommal láttak el fényképet az „environment” (=környezet) témameghatározó szóval.

Természetesen a környezetvédelem témájának előtérbe kerülését az elmúlt évek során a politikában is leképeződni látjuk. Jellemzően baloldali pártok szerveződtek (újra) a környezettudatosság zászlaja alatt. Megszokottá vált a környezettudatosság azonosítása a baloldallal. De ha akár politikai, akár filozófiai vonatkozások mentén jobban beleássuk magunkat a témába, kiderül, hogy a fenti állításnak mindkét oldalról akadnak cáfolói.

Egy baloldali publicista, Brendan O’Neill írásában találkoztam először egy saját eszmetársait kritizáló gondolatmenettel. A szerző szerint a baloldali környezetvédők a baloldali eszmék egyik alapvetését tiporják sárba, amikor a környezettudatosságról szónokolnak. Hiszen a korai marxisták épp a környezet korlátait hangoztató elméleteket kérdőjelezték meg, mondván, hogy gondjaink nem a természetben, hanem a társadalomban gyökereznek. Azok a baloldaliak, akik környezetvédelmi érveléssel alátámasztva állítják, hogy nem tudunk véget vetni a szegénységnek és képtelenek vagyunk elérni, hogy az emberek egyenlők legyenek, a múltbéli humanista gondolkodók két nagy célját hazudtolják meg. O’Neill azt állítja, hogy a környezettudatosság erősödése a baloldalon éppen a radikális baloldali gondolkodás végét jelzi.

A környezettudatos szemléletmód alapvetése, hogy az ember a napjainkra hétköznapinak tűnő cselekvéseivel folyamatosan rontja környezete, bolygója állapotát. A már rég berögzült helytelen gyakorlataink helyrehozhatatlan károkat okoztak, amelyek hatásaival egyrészt több évtizedes, évszázados távlatban kell számolnunk, másrészt már ma is szembesülünk velük. Természetes energiaforrásaink, mint a kőolaj, végesek, mégis korlátlannak gondoltuk (gondoljuk) őket. Vizeink szennyezése olyan ütemben zajlik, hogy hamarosan ivóvíz nélkül maradhatunk (egyes területeken ez már ma maga a tragikus realitás), a biodiverzitás felborulása és fokozatos eltűnése pedig előbb-utóbb elkerülhetetlenül az emberi fajra is hatással lesz. Hogyan lehet ezeket a vitathatatlanul mindenkit érintő problémákat, illetve a velük való foglalkozást jobboldali vagy baloldali címkével ellátni? A választóvonalat nagyjából a téma megközelítésének iránya határozza meg. Mondhatjuk úgy is, hogy a baloldalt elsősorban a zöld ügyek globális vonatkozásai foglalkoztatják, míg a konzervatív zöld gondolkozás nemzeti alapú, összefonódik a haza és az identitás megóvásának eszméjével.

Az utóbbi program egyik legkiemelkedőbb képviselője Roger Scruton brit filozófus, aki a Green Philosophy (Zöld filozófia, Akadémiai Kiadó, 2018) című, 2012-ben kiadott művében épp ezt a kérdést járja körül. Gyakorlatias ötleteket, mint például a szén-dioxid-kibocsátási adó kérdésének részletes kifejtését, illetve érzelmekre ható, szinte már pszichológiai természetű érveket sorakoztat fel. Ezek közül az egyik legtöbbször kiemelt gondolat az „otthon szeretete”. Scruton szerint, ha eléggé szeretjük az otthonunkat, ha megbecsüljük azt, vigyáznunk kell rá annyira, hogy ne essen bántódása. Alulról építkező logika mentén véli megvalósíthatónak a változást. A mindent átfogó, elvont, felülről érkező alapelveket kritizálja, mivel azok véleménye szerint eltávolítják az embereket a témától. A világszintű szerveződésekkel szemben a helyi szintűeket támogatja, s ezeket a saját földjük és életterük megőrzésére bátorítja.

Valószínű, hogy egy gyermek számára vonzóbb, izgalmasabb környezetvédő gondolat az, hogy majd ha nagy lesz, elmegy olajszennyezett madarakat tisztogatni az óceánpartra, mint az, hogy lekapcsolja a villanyt és elzárja a csöpögő csapot. Az sem kétséges, hogy felnőttként is könnyebb bedugni némi pénzt a WWF gyűjtődobozába, mint tudatosan vásárolni és következetesen szelektálni a háztartási hulladékot. Nem könnyű rávezetni az embereket arra, hogy bár valóban óriási – globális – teher nyomja a vállukat, számtalan apró dologgal tudják kivenni a részüket e teher enyhítéséből. Ha mindenki csak a saját szűkebb környezetében megteszi, ami tőle telik, már előbbre vagyunk. A globalizáció nagy cselét – hogy a távoli dolgok közel kerülnek, de nem „igaziból”, tehát valójában törődni azért nem kell velük – úgy lehet kikerülni, ha emberi léptékkel mérünk, és belátható, elvégezhető feladatokat tűzünk magunk elé ezen a téren is.

Ezért nagyon fontos egy jól érthető, vonzó kontextusban, a nemzeti identitás, az otthon és a haza szeretetének kifejezetten konzervatív értékrendszerében elhelyezni környezetünk megóvásának kérdését.

Kép forrása: Fortepan

Szerző