Lányi Andrást a nemzedékem alig ismeri. De azt tudom, hogy a szó hagyományos értelmében nagy ember. Olvasmányaimból és a hozzám közelálló idősebbek elbeszéléseiből tudok a Duna-körben játszott szerepéről, arról, hogy Karátson Gáborral gyakorlatilag ők honosították meg Magyarországon azt, amit ma ökopolitikának hívunk, és hogy a rendszerváltozást közvetlenül megelőző, és azt követő időszak értelmiségi diskurzusai elképzelhetetlenek voltak Lányi András nélkül. 

A Válaszonline-on megjelent írása is illeszkedik abba a képbe, amely bennem él róla – őszinte és szenvedélyes. Vitatkozni vele nagy kihívás, mégis megpróbálom, mert úgy gondolom, bármilyen jó is a helyzetértékelése és a kínált megoldások jó része, sok mindenben téved.  

Írásom terjedelme nem engedi meg, hogy Lányi minden felvetésére reflektáljak, ezért esszéjének csak egyes részeivel foglalkozom. 

I. Csakugyan most élnénk minden idők legrosszabbikát?

Az írás első részében Lányi rendkívül borúlátó, majdhogynem apokaliptikus képet fest világunk állapotáról. Esszéjének címében úgy fogalmaz: most éljük át éppen történelmünk legveszélyesebb pillanatait. Csakugyan így lenne? Én azért el tudom képzelni, mit érezhettek és gondolhattak az emberek, hétköznapiak és kiváltságosok egy tatárjárás, egy mohácsi vész, egy Trianon után, vagy akár akkor, amikor bejöttek Magyarországra a német, majd a szovjet megszálló csapatok. Valószínűleg úgy gondolták: nemhogy veszélyes pillanatokat élnek, de talán itt a vég.  

Lányi a végveszély egyik okaként a túlnépesedést jelöli meg. Leírja, hogy „az emberiség lélekszáma messze meghaladja a bolygó eltartóképességét,” és ebben teljesen igaza van. Majd hozzáteszi: „csak úgy tudunk gondoskodni magunkról, hogy feléljük a jövő nemzedékek erőforrásait.”  Ebben, reményeim szerint, nincsen igaza. 

Először is, hiába nagy a fejlett világ ökológiai lábnyoma – Magyarországé az európai országok között az alsó középmezőnyben van – az igazi veszély a bolygóra az amúgy keveset fogyasztó kontinensek, főleg Afrika elképesztő népességrobbanása, és többek között „…a környezeti erőforrások – édesvízkészletek, termőföld, természetes növény- és állatvilág – pusztulása, környezetszennyezés…”  Különösen az úgynevezett bukott államokban válnak ezek a folyamatok globális biztonsági kihívássá. Míg a fejlett Nyugat tisztában van azzal, hogy bizonyos folyamatok nem fenntarthatók, és törekszik ezek megváltoztatására, nem is beszélve az egyesek szerint dicséretes, mások szerint sajnálatos alacsony születésszámról, melynek köszönhetően biztosan nem tehető felelőssé a túlnépesedésért – addig a fejlődő, politikailag korrekt megfogalmazásban “a többségi világ” óriási problémahalmazt jelent az egész bolygó szempontjából. De miért is nem feltételezzük, hogy ezek az országok előbb-utóbb kilábalnak ebből az állapotból, saját erejükből és nemzetközi segítséggel?

Lányi kijelenti, hogy a Covid-19 utáni világban „életünk megszokott része lesz a szájmaszk, az elzárkózás egymás elől, a számítógép képernyője előtt töltött mindennapok, a rettegés ismeretlen, új betegségektől, s a kárpótlás, amit a virtuális (túl)világ kínál nyomorult életünkért. Akik ebben nőnek fel, azoknak ez lesz a természetes, nem ismernek, talán elképzelni se tudnak majd szebb, szabadabb, egészségesebb életet.” 

Először is, nem tudjuk, milyen lesz a Covid utáni világ. Még az epidemiológusok sem állítják határozottan, hogy mostantól folyton világjárványoktól kell majd rettegnünk. Akár az is előfordulhat, hogy kicsit visszavesz a globalizáció, kevesebben utaznak át a világon, és az ázsiai országokban saját jól felfogott érdekükben abbahagyják az egzotikus és egyéb vadállatok húsának fogyasztását, ezzel is csökkentve a Covid-19-hez hasonló vírusok elszabadulásának esélyét.

Azok, akik most nőnek fel, nem kell, hogy elképzeljenek egy „szebb, szabadabb és egészségesebb életet”. Mai életünk szebb, szabadabb és egészségesebb, mint tíz, húsz, pláne negyven éve. A szabadabbat magától értetődőnek veszem, hadd hozzak néhány példát a szebbre és egészségesebbre! Amerikai ismerősöm, aki annak idején mormon hittérítőként élt Magyarországon a szocializmus vége felé, mesélte, hogy amikor társaival megérkeztek Magyarországra, hetekig köhögtek és mindannyian megbetegedtek, olyan rossz volt a levegő Budapesten és vidéken is. Miskolcon a Szinva patak vize fekete volt, mesélte. Amikor a rendszerváltoztatás után visszatért, szinte nem ismert rá az országra. Mondanom sem kell, a dolgok nem rosszabbak lettek, hanem jobbak. Kisgyerek koromban a Hungária körútról még nem voltak kitiltva a kamionok. Amikor ez olyan négyéves koromban megtörtént, a környéken lakók szó szerint fellélegeztek. De messzebbre is visszamehetünk és máshová – a második világháborút követően „Nápolyban a szövetségesek a város felszabadítása után olyan higiéniai viszonyokat találtak, hogy tífuszjárvány kitörésétől tartottak. Ekkor nemcsak a hadsereg tagjait, hanem az egész lakosságot is »beporozták« DDT-vel és így sikerült is megelőzni a járvány kitörését.” Értjük?  Azzal a DDT-vel, amit azóta betiltottak! De mondhatom azt a példát is, hogy a hatvanas években a nátrium-glutamát, az ízfokozó, amelynek káros hatásai azóta közismertek, és a minőségi élelmiszerekben nem is található meg, Kanadában ki volt téve az éttermek asztalára a só mellé. 

Lányi azt is felveti, hogy „a rendszer működőképességét a természeti forrásokkal űzött lelkiismeretlen pazarlás biztosítja. Ehhez a világnak piaccá kellett válnia, és nekünk továbbra is úgy kell élnünk, ahogy eddig, akkor is, ha tudjuk, hogy mindez fenntarthatatlan, és a fenntartásának nincs semmi értelme.” Szerintem minden korban megvolt a homo sapiens hajlama arra, hogy visszaéljen a természeti erőforrásokkal. Például pár évtized alatt, miután pár évszázada betette a lábát Új-Zélandra, sikerült kiirtania az ott élő állatfajok többségét (Yuval Noah Harari: Sapiens. Az emberiség rövid története). Később sok szempontból jobb belátásra tértünk mi, emberek. Ami pedig a világpiaccá válást illeti – szerintem a világ már a Hanza-városok, majd később a Holland Kelet-Indiai Társaság idején is egyetlen nagy piac volt. A globalizáció nem új keletű, csak új léptékű.

Tény, hogy óriási veszélyeket hordoz, hogy ennyire összeszűkült a világ, és fél vagy egy nap leforgása alatt juthatunk el a világ egyik végéből a másikba.  Már nemcsak más mikro- hanem teljesen eltérő makro-klímákból érkező árukat, élelmiszereket vásárolunk. Indiai mangót, dél-afrikai szőlőt eszünk, aminek a rejtett, az ún. externáliákból összetevődő költsége valójában sokkal nagyobb, mint az ár, amelyet a boltban fizetünk.  

Viszont az is tény, hogy egyre többen ébrednek arra rá, nem jó ez így, és vesznek élelmiszert, egyéb árukat közvetlenül magyar termelőktől. Ilyen például az általam ismert Vedd Együtt! kezdeményezés, amelynek keretében online rendelést követően kijelölt vásárhelyszíneken lehet az árut átvenni. 

Lányi megkongatja a vészharangot az amortizálódó társadalmi tőke miatt is. Ezzel kapcsolatban cáfolatul egyetlen aspektust vennék górcső alá, a szegénységet. A szegénység a világban nem növekszik, hanem csökken! Minden tekintetben jobban élünk, minden tekintetben többen, mint valaha, mind Magyarországon, mind a világban. Az ENSZ 2015-ös adatai szerint „Az elmúlt évtizedben határozott előrelépés történt a szegénység csökkentését illetően. A legutóbbi, 2015-ös becslések szerint, a világ népességének 10%-a élt kevesebb mint napi 1,9 dollárból. Ez az arány 2010-ben 16% volt, 1990-ben pedig 36%. Ez azt jelenti, hogy a mélyszegénység megszüntetése elérhető közelségbe került.”

II. Esély a katarzisnak – igen!

Egyetértek Lányi Andrással – minden válság esély is.  Sokan gondoljuk így a politikai spektrum különböző részein, hogy a lokalitás felértékelése-felértékelődése mindenki számára előnyös lehet.

Lányi szorgalmazza, hogy a jövőben működtessünk takarékos gazdaságot, és az emberek, állampolgárok alkotókként, és nem elsősorban fogyasztókként jelenjenek meg, az együttműködés pedig váltsa fel a versengést. 

Nem gondolom, hogy az együttműködés ellentétben állna a versengéssel. Először is: nem minden ember egyforma, sőt megkockáztatom, egyenlő, már ami a képességeket illeti. Nem is minden kultúra egyforma – vannak versengőbb és vannak együttműködőbb, vannak hierarchikusabb és egalitáriusabb társadalmak, és szerintem ez így jó.  Szerintem ez a sokszínűség, nem az egyforma modellek szerint működő világtársadalom. Arról nem is beszélve, hogy versengés nélkül, az egyéni kiemelkedés ambíciója nélkül nélkül nem jutottunk volna soha ötről a hatra mi, emberek.  Némi leegyszerűsítéssel élve, a nagy felfedezések mindig egy-egy ember víziójából születtek meg, Kolumbusztól Flemingig.    

Más kérdés, hogy Lányinak abban szerintem igaza van, hogy valóban nem kell fetisizálni „a haladást”, a progressziót.  Nem feltétlenül van egy cél, amely felé a világ halad, nem feltétlenül menetelünk egy kijelölt úton valami egyre jobb felé. Harari is azt feltételezi, az ember a biztonság, kiszámíthatóság érdekében már akkor feladta szabadságát, amikor földművelésbe kezdett, és saját tevékenységeinek a rabszolgája lett.

Csakhogy az időben nem tudunk visszamenni, és a történelem kerekét nem lehet visszapörgetni. De átgondolni sok mindent lehet mostani óriási kollektív bölcsességünkkel, tudásunkkal és technológiai vívmányaink birtokában. Például valóban jó-e állandóan fényárban úszó, klimatizált terekben ücsörögni naphosszat, és a világ másik felére utazni nyaralni vagy telelni? 

III.  Magyarországi helyzetértékelés – furcsa szemüvegen át 

Egyetértek Lányi András látleletével a rendszerváltozás utáni helyzetről, a szocialisták és liberálisok rombolásáról írtakkal. „A késő Kádár-kori elit és üzletfelei tartották a kezükben a gazdasági és a kulturális élet, valamint az államigazgatás kulcspozícióit, és elrekesztették mindenki más elől az újrapolgárosodás útját”, írja Lányi, hozzátéve, hogy Orbán Viktor „nem hitte el, hogy a civil társadalom támogatásával békés úton is megszabadulhat ellenfeleitől; ezért a napi érdekekhez igazított jogszabálygyártás fedezete alatt lényegében erőszakkal fosztotta meg őket erőforrásaiktól, kapcsolataiktól és jogosítványaiktól”. A helyzet az, hogy a felemás rendszerváltozás és az elmaradt igazságtétel és kárpótlás miatt, és azért, mert a posztkommunista elit mesterien változtatta át politikai hatalmát gazdasági hatalommá, nem sok esély lett volna ellenpólust építeni velük szemben „a civil társadalom békés támogatására” támaszkodva.  

Lányi kijelenti, hogy a magyar nemzetgazdaságnak „főként papíron jelentkeznek az eredményei”. Ugyan miért csak papíron? A makroadatok által igazolt gazdasági eredmények „lecsurogtak” az addig túladóztatott középosztályhoz, amely végre fellélegezhetett.  Egyre többen dolgoznak Magyarországon, és az ország eladósodottsága is csökken! De nemcsak a középosztály járt jól. Ahogy a portfolio.hu 2019 decemberi cikkének címében olvashatjuk: „Szép csendben eltűnnek a szegények Magyarországon”. A Portfolio idézi a KSH adatait, miszerint 2018-ban „a teljes népesség 18,9%-át, 1 millió 813 ezer főt érintett a szegénység vagy társadalmi kirekesztődés kockázata, 74 ezer fővel kevesebbet, mint 2017-ben. A jövedelmi szegénységi arány 12,8-ről 12,4%-re, a súlyos anyagi depriváció 10,2-ról 8,7%-ra mérséklődött.” A Qubit pedig ezt írta, szintén 2019-ben, az Eurostatra hivatkozva: „A szegénység egyéb fokmérőit vizsgálva Magyarországon évről évre javul a helyzet az uniós statisztikai hivatal adatai szerint: a 2013-as 67,2 százalékról 2018-ra 43 százalékra csökkent például azoknak az aránya, akik nem engedhetnek meg maguknak egy egyhetes nyaralást.”

Mindez nem jelenti azt, hogy nem létezik mélyszegénység Magyarországon. Ahogyan a Reaktoron korábban megjelent véleménycikkemben is írtam róla, persze nem engedhetjük meg magunknak, hogy egy polgári kormányzat idején még mindig legyenek a Csenyétéhez hasonló települések, ahol szinte harmadik világbeli körülmények között élnek emberek. De az is tény, hogy a jólét a Fidesz kormányok alatt növekedett.  

Lányi abban is elmarasztalja Orbánt, hogy senki „nem fenyegette Magyarországot”, „ellenfél gyanánt az Európai Uniót, a Soros Györgyben megszemélyesített nemzetközi tőke titkos üzelmeit, végül a migránsokat léptette fel teljes sikerrel”.

Nos, 2010-ben az Európai Bizottság nem engedte meg a hiánycél elengedését Magyarországnak.  Később minden eszközzel Magyarországra akarta tolni a menekültkvótákat. Soros nyilvánvalóan politikai céljaihoz használja eszközül egy egész széles réteg megvásárlását, miközben persze mellékhatásként sok jó dolgot is csinálnak a pénzével. A migráció pedig valós veszély. Persze régen, már a középkorban is volt migráció, de nem pár évtized alatt keveredtek népek, etnikumok, kultúrák, hanem pár száz alatt, és többnyire a többségi, befogadó társadalom kultúrájába olvadtak bele a jövevények.  Most nem ezt történik. 

Ami a „keleti despotákhoz való közeledést” illeti, érdekes, hogy Lányi, aki ennél sokkal okosabb és tágabb látókörű, felmondja a liberális mantrát.

Törökország, mint ellenséges keleti despota? Törökország NATO-tag. Az EU fizet neki, hogy ott tartson több millió menekültet.

Ami Oroszországot illeti – biztos, hogy helyes démonizálni?  Nem jobb egy partner Oroszország, mint egy sarokba szorított, ellenséges Oroszország? Annak idején TGM jó cikkeket írt erről az azóta kimúlt Népszabadság, később a hvg.hu hasábjain, mely cikkek mondandójának jelentős részével persze nem értek egyet, de éleseszű meglátásaival igen. Például: „a magyarországi politikai irányzatok Rettenetes Ivánt vagy Sztálint vélik látni a Kremlben, ha ellenfeleik szóba ereszkednek orosz politikusokkal vagy vállalatokkal, de ha a hozzájuk közel állók teszik ezt, akkor vagy reálpolitikára hivatkoznak, vagy … hirtelen elalélnak Vlagyimir Putyin fölöttébb viszonylagos nagyságától és kérdéses bájától.” Vagy ezzel: „A putyinizmus megítélésekor szem előtt kell tartanunk, hogy az a “demokrácia”, amelyet kétségtelenül fölszámolt, silány volt, velejéig hamis és még néhány félig-meddig őszinte célkitűzésében is kudarcot vallott. Az észbontó züllöttség és a precedens nélküli korrupció mellett ezt a “demokráciát” katonai erőszakkal és amerikai szakértők által menedzselt hazugságkampányokkal, választási csalásokkal tartották fönn, a Kreml pedig átengedte a hatalmat a dollármilliárdos “oligarcháknak” és a területi, egyre függetlenebb, olykor etnikai autonómiával párosított maffiakormányzatoknak. Amikor Vlagyimir Putyin átvette a hatalmat, az orosz gazdaság, az orosz állam gyakorlatilag nem létezett többé.”

Kínára itt nem térek ki, az több oldalnyi értekezést is megérne, de tény: ha Kína hirtelen úgy döntene, többé nem exportálja termékei nagy részét, és nem hitelez többet, a világ óriási bajban lenne. 

Lányi a szemére veti Orbánnak, hogy „olcsó és fegyelmezett munkaerőt” ad a német autóiparnak. A magyar munkaerő valóban még mindig olcsó.  De ezt Orbánnak felróni több mint tévedés. Az alacsony bérszínvonal évtizedes probléma és minimálbér-emelésekkel, a közszféra fizetésemeléseivel, az SZJA-csökkentésekkel a helyzet valójában sokat javult az Orbán kormányok idején. A bérek pedig azért is emelkednek, mert kikényszeríti a munkaerőhiány. Na persze a minimálbér emelése kapcsán is előjön a nyuszi és a sapka esete – ha van, az a baj, mert akkor a KKV-k nem tudják kigazdálkodni, ha nincs, az a baj.

Lányi azon állítása, hogy „a huszonegyedik század sorskérdéseit miniszterelnökünk nem érti, ezekről nincs mondanivalója”, szerintem nem állja meg a helyét. Persze kérdés, hogy ki mit tekint sorskérdésnek. Megmarad-e a magyarság, a nemzetállam, a zsidó-keresztyén kultúra? – szerintem ezek a valódi sorskérdések, és ezekre próbál választ adni Orbán.

IV. Mit tehetnénk? – Már teszünk!

Lányi azt állítja, a mostani kormányzás „példátlan mértékben bénítja a magyar társadalom alkotóképességét az élet valamennyi területén, és ezt többé nem engedhetjük meg magunknak”.

Csakugyan? Nekem nem úgy tűnik, hogy az orvoscsapat, amelyik szétválasztotta a bangladesi sziámi ikreket, bénultságban szenvedne.  Mi a helyzet a Prezivel, az összecsukható konténert kifejlesztő céggel, a magyar lélegeztetőgépet szabadalmaztató egyetemi gárdával? Szerintem példátlan kreativitás és ambíció az, amit láthatunk!

Ami az élelmiszer-önrendelkezést illeti, és amely Lányi szerint megvalósítandó: éppen ezen dolgozik a magyar kormány. Az olyan lépések, mint a GMO-s szójatakarmány kiváltása hazai termesztésűvel, ebbe az irányba mutatnak.  Vagy arra is gondolhatunk, hogy a rendszerváltozás után még évtizedekig majdhogynem eltűntek a magyar termékek a külföldi élelmiszer-áruházak polcairól, vagy hogy 2010 előtt óriási válságban volt a magyar tejipar, az olcsó import tej miatt: mindezt a Fidesz-kormány tette helyre.

Hogy törekedni kell arra, hogy „azoknak a közszükségleti cikkeknek az előállítását, amelyekben most nálunk gazdagabb országok termékeire szorulunk – szinte minden téren” itthon megvalósítsuk, teljesen igaz. A járvány talán valóban rákényszerít majd minket erre.  

V. Mire számíthatunk? – hagyományainkra és hitünkre

Lányi szerint ahhoz, hogy változás következzen be, csak valamifajta lázadás segíthet, amikor a globalizáció kárvallottjai öntudatra ébrednek. 

Szerintem nem „európai lelkiismereti lázadásról” kellene beszélni, hanem inkább a nyugati civilizáció példátlan képességéről az önreflexióra és önkorrekcióra. Hatalmas, ha úgy tetszik, versenyelőnyünk ez valóban, és ez csakugyan példát mutat a világnak – magának a kritikai gondolkodásnak is a zsidó-keresztyén kultúra az alapja. Lányinak azon véleményét sem osztom, miszerint a harmadik világbeli országok nincsenek abban a helyzetben, hogy magukon segítsenek. Ha még mindig tehetetlen, gyermeki, függő létűnek tekintjük őket, sosem fognak kikerülni a gyámságunk alól. A gyarmatosítás régen véget ért, itt az ideje, hogy megoldják a dolgokat. 

Végül Lányi megállapítja, hogy „az emberek nem a Földet akarják megmenteni, hanem a saját földjüket. Az életüket. Vagy azt, amit az életük értelmének gondolnak. Ezért néha még áldozatokra is hajlandók. Sőt, összefogásra, ami a ma élőknek a legnehezebben megy, hiszen elszoktatták tőle őket. Az így keletkező lakóhelyi, munkahelyi, hivatásrendi vagy véleményközösségek azonban szükségképpen csak részei, szorosan egymásra utalt és többé-kevésbé kiszolgáltatott részei egy nagyobb közösségnek, melynek intézményesült kereteit együttélésük története formálta. Ha változást akarnak, előbb-utóbb ezeket az intézményeket kell megváltoztatniuk.” Teljesen egyetértek. Ami véleményem szerint hiányzik a gondolatmenetből, hogy az egyén szintjén is szükséges megváltozni. 

A jelen és a jövő valódi kérdése szerintem az, hogy oda tudok-e fordulni szeretettel azokhoz, aki hozzám a legközelebb állnak?  Különös jelentőséggel bír most, a karantén idején az intelem, hogy „viseljétek el egymást”, de ez általában így kellene, hogy legyen. A nagyléptékű világmegváltás előtt vagy helyett először legyünk jók azokhoz, akik a közvetlen környezetünkben vannak.

Az ember valóban hajlamos visszaélni a természettel, az állatokat kihasználja és bántalmazza. De az ember bizonyosan nem mindenható, és ahogyan nem tud mindent megjavítani, nem tud mindent elrontani sem. 

A megoldás képletéből, melynek tagadhatatlanul része a környezet kímélése, az esztelen költekezés és nyereséghajhászás, a fogyasztás mindenhatóságának visszanyesése, nem lehet kihagyni Istent. Az Úr félelme a bölcsesség kezdete, mondja a Szentírás. A teremtett világ tisztelete és a felül való fennhatóságának megértése nélkül törekvéseink kudarcra vannak ítélve.