2006 és egy család

/

2006 ősze a mai politika a vonatkozásában korszakalkotó momentum: az akkori eseményeket sokan a képernyők előtt élték meg, mások az utcán. Mi, akik ma is ennek a fordulópontnak a következményében élünk, akkor még csak írni-olvasni tanultunk.

A családomat sosem lehetett klasszikus, uniform modellnek nevezni: két keresztény, vidéki, rendkívül szókimondó szülő 4 gyermeke voltunk, 2005-ben költöztünk végleg Pestre, leginkább édesanyám nagy horderejű oknyomozó újságírói feladatkörének köszönhetően.

Kaposvári születésűként a cukoripar privatizációjának révén jól ismertük családként is, mit jelent, amikor egy szülő veszélyes fába vágja a fejszéjét, és olyan témához nyúl, aminek sokan nem örülnek. Tudtuk, hogy bizonyos telefonok túl fontosak ahhoz, hogy továbbra is hangosan játsszunk, rutinosan vettük ki a kisebb testvéreket anya kezéből, ha olyan személy kopogtatott az ajtón, aki fontos interjú alany volt, bár évekre voltunk attól, hogy értsük, mi az az interjú. 2006-ra egyikünk se számított.

2005-ben született a legkisebb húgom, 2006-ban én, a legidősebb „nagylány” is mindössze második osztályos voltam, ami az eseményekre adott némi rálátást, mert már tudtam tudósításokat és SMS-eket olvasni. Mély konfliktus vette kezdetét, amikor lelkes, tehetséges és rendkívüli helyzetfelismerési képességgel megáldott édesanyám nemcsak, hogy bement a rádió épületébe dolgozni, hanem részévé is akart válni az eseményeknek. Ő, aki mindig is haditudósító akart lenni, gyermekeit a külvárosi otthon biztonságában tudva, szinte minden nap az események közelében szeretett volna lenni.

Édesapám nyugodt, kissé sztoikus, tudós emberként olyan társsá kellett hogy váljon, aki úgy viszi be autóval, és teszi le a város szélén a feleségét, hogy nem érti, nem tud azonosulni a veszélyes munka céljával, ráadásul családfőként az érzelmileg kimerült, már fizikailag beszélni sem tudó édesanyánk helyére kellett lépnie, mint leckeíró-mosó-főző egység.

Senkinek sem volt könnyű. Nekünk sem, gyerekeknek, mert abban sem tudtak megegyezni, melyikünknek és milyen mértékben kell tudnia, hogy mi folyik Budapest utcáin. Végül is arra jutottak (megegyezés alapján, ami onnantól fogva ritka volt), hogy ha nagyobbak leszünk, mindent elmondanak, így viszont nehéz volt megmagyarázni, hogy miért van betörve a feje a tanító néninek. Vagy, hogy anyának miért nincs hangja. Vagy miért maradnak el megszokott, kedves vendégek a háztól.

Ezután nem volt teljesen egyértelmű, melyik újságíró hol folytatja a pályáját. A szüleim az eredeti szerkesztőségből elkerülve hol itt, hol ott bukkantak fel a médiában, de a politika területére csak vendégként tértek vissza. Nem tudom megítélni, azért-e, mert nem fogadták volna őket szívesen, vagy mert az ő lelkükben volt nagy törés a 2006-os év, mindenesetre már sok éve nem ülünk veréb-sorban a Rádió előtti mosoda tövében négyen, Lévai lányok, várva, hogy apáék végezzenek.

2020-ban főleg az állattartás és az állattenyésztés az, ami a fősodor a megélhetésünkben. Mint mondtam, a szüleink őszinte emberek, az állattartás pedig igazságos szakma: megetetem, meghízik. Jól tartom, szép jószág lesz. Ez veszi át jórészt azt az igazság utáni vágyat, amit régen az újságírás adott a szüleimnek.

Ha valaki 2006 tanulságaira kíváncsi, szeretettel várom a nappalainkba. A lelkes anyuka és a biztonságos, szerető otthonban hívő apa ma is kevés szóval kommunikál, ezt az ellentétet nem sikerült feloldani. Klasszikus szerelmespárból bajtársak lettek. Bajtársak, akik csak összenéznek, rezdülnek, és szavak nélkül cselekednek a másikért. Testvérek helyett mi, a négyes-fogat is inkább bajtársak vagyunk. Érezzük, melyik sóhaj inkább sírás, melyik nevetés fals, melyik szájhúzás gúnyos, vagy örömteli. A szüleim szakmája olyan csapattá nevelt minket, akik egymásra hangolva, kissé magukba fordulva úgy állnak ki egymásért, hogy azt semmi meg nem ingathatja. Bár a 2006-os családi törés elvette tőlem azt az illúziót, hogy a családom tökéletes, olyan testvérekké formált minket, akik már megtanulták, hogyan gondoskodjanak magukról, hogy védjék meg mindenekfelett a másikat.

Örököltük – hogy is ne tettük volna – a szüleink két végletét. Sosem kerül elő úgy 2006 témája, hogy én, a semleges tényszerelmes, a családcentrikus nagy húgom, és a lázadó, anyja-lánya kisebbik ne csapna össze, és ez így van jól. Mert az ellentétekből és a veszekedésekből hozott sebekért sokszorosan kárpótoltak, hogy ha ezek az események megismételnék magukat, akkor mi ott lennénk egymásnak, kint, a Bródy Sándor utcában, kint, az állataink mellől.

Inline