Az SMS-ek 160 karaktere sem változtatta meg a nyelvünket – Podcast Veszelszki Ágnessel

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

A személyességet és a spontaneitást hiányolja a legjobban a digitális oktatásból Veszelszki Ágnes, akit a Budapesti Corvinus Egyetemen az év oktatójának választottak. Veszelszki nyolc éve netszótárt, most tavasszal karanténszótárt rakott össze a mindennapi nyelvünk változásait vizsgálva. Az oktató arról is beszélt a Reaktornak, hogy mit gondol a nyelvtisztító mozgalmakról, és hogy mi a feladata egy nyelvésznek.

Ugyanakkora szellemi erőbefektetést jelent ma a megfelelő emoji kiválasztása, mint amekkorát régebben a megfelelő hangulatfestő szó kiválasztása jelentett?

Erről a kérdésről azt hiszem, hogy valójában a nyelvhasználókat kellene megkérdezni. Nyelvészként, újmédia-kutatóként elsősorban nem azzal foglalkozom, hogy mekkora erőfeszítést jelent az egyes szövegek megfogalmazása vagy képi üzenetek kiválasztása, hanem azzal, hogy ez milyen hatással van a nyelvre, milyen nyelvi változásokat lehet megfigyelni a digitális kommunikáció kapcsán. Ez a kutatás 2000-ben indult. Ekkor, az egyetemi tanulmányaim legelején, azt kezdtem el vizsgálni, hogy az SMS, tehát a rövid szöveges üzenetküldés technikája, illetve technológiája miképpen hat a nyelvre. 2005 környékéig azt gondoltuk, hogy az SMS meg fogja változtatni a nyelvhasználatot.

Úgy véltük, hogy azok a rövidítések, az az írásmód, amelyet az SMS-ben használunk (mivel 160 karakterbe kellett jelentős mennyiségű információt bezsúfolni), hatással lesz az SMS-en kívüli nyelvhasználatra, az írott kommunikációra. 20 év elteltével látjuk, hogy ez a változás nem következett be.

Továbbra is léteznek rövidítések, de azok a változások, amiktől nagyon sokan annyira féltették az írott nyelvet, nem következtek be. Ilyen félelmek voltak például, hogy sokkal rövidebben fogunk írni, illetve nem fogunk odafigyelni a helyesírásra.

Ez azt is jelenti, hogy a techno-optimista nyelvészek közé sorolja magát?

Nem mondanám, hiszen nyelvészként az objektivitásra kell törekednünk. Az a célszerű, ha nem vagyunk sem techno-pesszimisták, sem pedig techno-optimisták. Nyelvészként az az elsődleges, hogy objektív módon, kívülről tanulmányozzuk a jelenségeket.

Úgy érzem, hogy a nyelvünk gyorsabban változik, mint valaha. Ez valóban így van, vagy egy illúzióról van szó?

Amióta verbális nyelven kommunikálunk, a nyelv folyamatosan változott a kommunikációs igényeknek, valamint a nyelven kívüli jelenségeknek megfelelően. Amikor jött egy nyelven kívüli jelenség, azt meg kellett nevezni, körül kellett írni. Tudni kellett róla beszélni, és ez mindig is hatással volt a nyelvünkre. A nyelvi változást szintenként kell elkülöníteni. Ugyanis például a szókincs változása nagyon látványos, nagyon gyorsan történik. Amit könnyen észre lehet venni, az az írásmód változása. Sokan, sokféleképpen írnak. Betartva a szabályokat, vagy azoktól valamennyire eltérve. Ezzel szemben nagyon lassan változnak a nyelvhez köthető illemszabályok, illetve a grammatikai változások. Róluk csak igen hosszú időtávon belül tudunk számot adni. Azonban ahogyan említettem, a szókincs változása nagyon izgalmas. Ezért is merült fel a digitális kommunikáció kapcsán, hogy a kommunikáció- és médiaműhelyben résztvevő hallgatókkal létrehoztunk egy szótárt, Netszótár néven. 2010-2011 környékén állítottuk össze, 2012-ben jelent meg. Nyolcéves lett a szótár. Éppen ideje végiggondolni, hogy mik azok a szókincselemek, amelyek hasonlóképpen megvannak még, és melyek azok, amelyek ebben a nyolcéves szótárban is elavultak.

Ebbe a változásba milyen mértékben lehet belenyúlni? Szükséges-e és lehetséges-e a nyelvet szándékosan védelmezni például az elangolosodással szemben?

Ez egy nagyon érdekes kezdeményezés. A nyelvművelők foglalkoznak azzal, hogy a nyelvet a hétköznapi nyelvhasználók számára is érthetővé tegyék. Továbbá meg lehet itt említeni azokat is, akik a Facebookot magyarosítják. Ez egy közösségi kezdeményezésre történik. Nem a Facebook központi adminisztrációja végzi az újabb és újabb funkciók magyarra fordítását, hanem ebben a felhasználók is részt vehetnek. Ilyesfajta tendencia létezik. Visszatérve a digitális kommunikációra, a számítógépes nyelvvel, a számítógépes játékokkal foglalkozó szakújságírók elkezdtek kifejezéseket magyarítani.

Magyarországon nincs jelen az a fajta purista, tehát nyelvtisztító álláspont, mint például Franciaországban vagy Finnországban. Valahol középúton vagyunk az angol kifejezések egy az egyben való beolvasztása, és az angol kifejezések teljes mértékben való magyarosítása között.

Bessenyei Györgytól származik az idézet: „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, idegenen sohasem.” Mit gondol az idegen nyelvű képzésekről? Mennyire tudunk mi jobban gondolkodni magyarul?

Elsősorban a digitális kommunikációval, nyelvi változásokkal, ennek kapcsán nyelvhasználattal, online agresszióval foglalkozom, továbbvezetve ezt az álhírek és az áltudományosság kérdéskörére. Ez nem klasszikusan az a kérdéskör, amivel foglalkozom. Az azonban tény, hogy az anyanyelvén másképpen gondolkodik az ember, és amikor egy idegen nyelvre vált, akkor egy újfajta gondolkodásmódot is a magáévá kell tennie.

Július közepén jelent meg Karanténszótár c. könyve, melyben 400 szócikkben veszi sorra a koronavírus és a karanténhelyzet szülte új szavakat. Milyen az eddigi fogadtatása?

Ha azt tekintjük, hogy a média hogyan reagált erre, akkor nagyon sok reakciót kaptam, hiszen gyakorlatilag végigjártam a médiumokat – ezt neveztük karanténturnénak. A felhasználók részéről is nagy az érdeklődés a szótár iránt, 400 olyan szót tartalmaz, amelyek a magyar nyelvben nagyon gyorsan, 6 hónap alatt jelentek meg.
2020 januárjában kezdtem ezt a gyűjtést, akkor még Magyarországon a koronavírus alig-alig volt jelen, de már felfigyeltem arra, hogy a nemzetközi sajtóban új és új angol nyelvű szavakat kezdenek el használni. Nagyon kíváncsi voltam arra, hogy ez a fajta nyelvi változás, amely az angol nyelvben és a nemzetközi sajtóban már megtörtént, mikor jelenik meg Magyarországon.
Az első új szavakat 2020 márciusában kezdtem el dokumentálni, és márciustól júliusig folyamatosan gyűjtöttem az új szavakat. Elsősorban a Budapesti Corvinus Egyetemen a hallgatóim segítségével, ez volt az adatbázis alapja, majd ezt a 80-90 szóból álló adatbázist megosztottam az ismerőseimmel.

És akkor döbbentem rá, hogy ez iránt mekkora az érdeklődés, amikor elkezdték ezt a szólistát kommentekben kiegészíteni.

Utána tudatosan kezdtem el gyűjteni, megfelelő korpusznyelvészeti módszertannal folyamatosan gyűjtöttem az új szavakat. Egyrészt a közösségi médiából, hogy legyenek hétköznapi kifejezések, másrészt pedig a sajtónyelvből, amelyben a hivatalos és a sajtónyelvi, publicisztikai kifejezések is megjelentek. Így állt össze ez a gyűjtemény.

Ezek szerint elmondhatjuk, hogy általában a legtöbb nyelvújítás akkor történik, amikor a világban egy nagy és meghatározó esemény zajlik?

Azt nem mondanám, hogy a nyelvi változás akkor történik, de a szókincs egyértelműen gyarapodni kezd.
Ilyen jelenségként hozhatjuk példaként a rendszerváltást. Ez egy nagymértékű, nagy hatású társadalmi, politikai jelenség volt, amely meghatározta azt, hogy miképpen kommunikálunk, miképpen beszélünk és új szavakat hozott magával, miközben a régi rendszer szavait valamennyire elavulttá tette.
Nagy hatású változás volt, amiről az előbb már beszélgettünk, a digitális kommunikáció. Ez folyamatosan zajlik. Ha új technológiák jelennek meg, azok új szavakat hoznak magukkal.
Világméretű jelenségként a koronavírus-járvány is ide tartozik, hiszen olyan jelenségekkel találkoztunk, amelyekkel soha korábban.
Ez kihatott a mindennapi életünkre, a munkánkra, a családi életünkre, a társas kapcsolatainkra, arra, hogy miképpen közlekedünk, hiszen ahogy Ön belépett ebbe a terembe megkérdezte, hogy kell-e maszkot hordani vagy sem. A társas kapcsolatainkat is erőteljesen megváltoztatta.

És mindezeknek van nyelvi lenyomata, amely a szókincsben érhető tetten.

Ön szerint csak arról tudunk gondolkodni, amiről van szavunk? Érdemes egy bő szókincset kifejlesztenünk? Egyáltalán mennyire beszélnek választékosan a magyarok?

Az első kérdés egy nyelvfilozófiai kérdés, hogy miben gondolkodunk. Szavakban, szövegben gondolkodunk vagy pedig képekben. A nyelvfilozófusok, illetve az ehhez kapcsolódó képfilozófiai gondolkodásmód ezt a kérdést folyamatosan feszegeti. Nincs rá válasz.
A képfilozófusok amellett érvelnek, hogy képekben gondolkodunk. Ha például végiggondolja azt az utat, ahogy eljöttek ide az egyetemre és leültünk beszélgetni, valószínűleg nem egy szöveget lát maga előtt, hanem képekben látja azt az útvonalat.
De ha egy filozófiai vagy akár nyelvészeti kérdésről gondolkodik, ott viszont nehéz képeket társítani hozzá. Talán valahol középúton található a megoldás, de állást foglalni nem mernék ebben a kérdésben.
A másik kérdése, hogy mennyire beszélünk választékosan. Attól függ.
Mitől függ, hogy mennyire beszélünk választékosan? Attól, hogy ki a beszédpartnerünk, attól, hogy milyen közegben vagyunk. Egy piacon, egy egyetemi közegben másképpen beszélünk. Egy baráti társaságban is másképpen beszélünk, és a kollégáink között is. Mindezektől függ.
Valamint olyan szociológiai, demográfiai faktoroktól is függ a nyelv választékossága, hogy ki milyen nemű, milyen közegben szocializálódott, milyen iskolai végzettséggel rendelkezik és egyáltalán mennyire van meg benne az igény, hogy választékosan fejezze ki magát.

Önnek mi a küldetése nyelvészként?

Nagyon nehéz ezt megfogalmazni. Elsősorban arra törekszem, hogy a legújabb nyelvi jelenségeket folyamatosan leírjam, dokumentáljam és ezt minél nagyobb közönséggel meg tudjam osztani.
Ennek a törekvésnek a része például a Karanténszótár, a Netszótár és egy újabb projektem is ennek a része, ez a protokollkommunikációval foglalkozik.
A protokollkommunikáció nem elsősorban nyelvi, nyelvészeti vállalkozás, hanem inkább arról szól, hogy hogyan tudnak az emberek oly módon kommunikálni egymással, hogy empatikusak legyenek, odafigyeljenek egymásra és megfelelően, hatékonyan fejezzék ki magukat.
Ennek a vállalkozásnak a közösségi médiában van nyoma, egy egyetemi kurzusból indult vállalkozás, amely később átkerült a közösségi média terébe.

2004-ben már tanított demonstrátorként az ELTE Bölcsészettudományi Karán. Azóta az egyetemi oktatásban, általánosságban bekövetkezett legnagyobb változás az online oktatásra való áttérés volt vagy volt más nagyobb változás is?

Két változást lehet megemlíteni az online-offline változás mellett. Ami már megtörtént addigra, amire én bekerültem oktatóként is a felsőoktatásba, az a nagylétszámosítás.
A másik változás a BA és az MA rendszer bevezetése, az osztott és osztatlan képzés bevezetése, ez 2006 környékén kezdődött meg.
Az, hogy egy hallgató nem csupán egy egyetemen tudja kipróbálni magát, hanem akár több egyetemet is választhat a felsőoktatási tanulmányai során, ezt egyértelműen meg lehet látni. Azt, hogy mennyire nem egyszerű az alapképzést a mesterképzéstől elkülöníteni, hol adunk gyakorlati tudást a hallgatók kezébe, és melyik képzési elemhez tartozik az elméleti tudás, ez még talán most is kiforratlan és folyamatos kidolgozás alatt van. Ami a legnagyobb hatású változás – a kérdésben is elhangzott – az online-offline átállás. Éppen most az interjú előtt a folyosón beszélgettem a hallgatóimmal, hogy miképpen oldjuk meg ezt a hibrid oktatást. Mi az, ami a legmegfelelőbb nekik? Hogyan tudunk az ő igényeikhez, érdeklődési körükhöz, egyéb tevékenységeikhez leginkább alkalmazkodni úgy, hogy természetesen a törvényekhez, jogszabályokhoz és az egyetemi rendelkezésekhez is tartjuk magunkat?

Megfelelünk azoknak a járványügyi előírásoknak, amik most olyannyira fontosak, mindeközben a hallgatók érdekeit sem felejtjük el, azt, hogy miképp lesz számukra hatékony az oktatás és az összes többi tevékenységükkel összeegyeztethető.

Mi a legnagyobb hiányossága az online oktatásnak?

A személyesség. Amikor márciusban egyik pillanatról a másikra át kellett állnunk az offline, hagyományos, tantermi oktatásról az online oktatásra, folyamatosan az volt a reakció részemről oktatóként és a hallgatóim részéről is, hogy hiányzunk egymásnak. Hiányzik az, hogy egymás szemébe tudjunk nézni, ez az online rendszerben nincsen és hiányzik a spontaneitás. Egy online órát nagyon jól fel lehet építeni. Megvan a megfelelő módszertan, oktatás módszertani eszközök bőségesen a rendelkezésünkre állnak, ezzel semmi probléma sincsen, viszont ami nehézséget jelent, és ami az izgalom az egész oktatásban, az az hogy mi lesz, ha fölvetődik egy új kérdés? Ezt online oktatásban nehéz megtenni, hiszen egy nagyon megtervezett menetrend szerint kell 8, 20, 30, 40 hallgatóval együtt dolgozni. Ott nagyon nehéz eltérni attól a menetrendtől, amit a ember eredetileg eltervezett magának.

Tehát a személyesség, az emberi kapcsolat, ami nagyon hiányzik és ami még a személyességben gyökerezik, a spontaneitás. Az, hogy nem kell mindig annyira mereven ragaszkodni ahhoz, amit előre elterveztünk, hanem lehet reagálni az újonnan felhozott ötletekre, innovációkra. Ez nagyon hiányzik.

Erre valamiféle megoldást jelent, ha az oktatást hibrid módon folytatjuk, tehát vannak offline elemei és természetesen ami nem megoldható másképpen, azt pedig online folytatjuk.

Az interjút készítette:
Papp Ferenc, Fúzió Hallgatói Közösség

Kapcsolodó cikkek