Állatorvosból bölcsész, bölcsészből zenész

Óvodás koromban a legtöbb kislánnyal ellentétben nem hercegnő vagy menyasszony szerettem volna lenni, ha nagy leszek, hanem állatorvos. Nagyon szerettem az állatokat, és csodálatos hivatásnak éreztem, hogy segítenék a beteg, bajba jutott állatokon. A tinikorom vége felé közeledve azonban váratlanul felszínre tört bennem a tűfóbia, utána pedig egyre több egészségügyi félelem, úgyhogy végül mindennemű orvosi pályáról kénytelen voltam letenni, bármennyire is vonzott az állatorvoslás. Sokat töprengtem hasonló alternatívákon, így kilyukadtam a kutyás terapeutánál (akkoriban még helytelenül „kutyaterapeuta”-ként emlegettem, ami egy picit mást jelent), majd mindenre elszántan a nyakamba vettem Budapestet, hogy az Educatio kiállításon kinyomozzam, mégis melyik felsőoktatási intézményben keressem a kutyás terapeuta szakot.

Mai fejjel belátom, mennyire naiv voltam, de ha már minden standnál egyszerűen közölték velem, hogy ilyen szak nincs, legalább megpróbálhattak volna a helyes irányba terelgetni.

Valószínűleg egyébként a pszichológia lett volna a releváns szak számomra, amin belül etológiával is foglalkozhattam volna, de végül elvetettem ezt az ötletet a helyzet bonyodalmai miatt, és mert ezt akkor még nem láttam át.

Ezután következett a gyógypedagógia-mánia. Nagyon érdekelt a tanulásban akadályozottak pedagógiája, máig szívesen olvasok vagy hallgatok előadást a diszlexiáról, diszgráfiáról és társaikról. Igen, a kutyás terápia ötletét még ez a terület is magában foglalhatja. Ekkor azonban a kutyás-állatos dolgokról már lemondtam. Gyógypedagógiára készültem egészen addig a pontig, amíg nem kellett döntenem az általam megjelölt egyetemek sorrendjéről. Időközben a némettanárom, aki nyelvvizsgára és érettségire készített fel, a fülembe ültette a bogarat, hogy belőlem márpedig germanisztikahallgató lesz. Először csak nevettem az ötleten (hiszen az „büfészak”), majd annyit mondogatta, hogy komolyan elgondolkoztam rajta. Jó nyelvérzékkel áldott meg a sors, mindig szerettem idegen nyelveket tanulni, sosem esett nehezemre. A németet amúgy is megszerettem, mióta gimnáziumba német specializációra vettek fel. A komoly elgondolkodásom odáig fajult, hogy a gyógypedagógiát végül meg sem jelöltem. Így lyukadtam ki az állatorvosi álmokból az ELTE germanisztika szakán, mondván, hiányozna a német.

Nagyon irigyeltem azokat a barátnőimet, akik évek óta biztosra tudták, hogy milyen szakra szeretnének menni, hol szeretnének majd elhelyezkedni, és céltudatosan ezeknek az irányába tudtak pedálozni. Amint a föntiekből kiderült, én nem ilyen voltam, és a mai napig is jellemez ez a szakmai csapodárság. Elárulok egy titkot: nagyjából nyolcéves korom óta énekesnőnek készülök, de ez mindig csak egy dédelgetett álom volt, amit senkinek nem mondtam el. Germanisztikatanulmányaim felénél azonban eldöntöttem, hogy belevágok, sőt, már az egyetemre is úgy mentem, hogy én majd úgyis rocksztár leszek, csak elkezdek egy rendes szakot, hogy megfeleljek a társadalmi és egyéb elvárásoknak. A németet, ha már elkezdtem, mindenképp be akartam fejezni, mert egyébként élveztem is, meg bármikor jól jöhet még egy diploma. Az egyetem után tehát jelentkeztem énekes OKJ-ra, méghozzá a Kőbányai Zenei Stúdióba. Itt szerencsésen meg is kezdtem a tanulmányaimat az év szeptemberében. A szórakoztató zenész képzettséget megszereztem (bár érdekesen zajlott a tanév második fele a távoktatás szépségeivel, és nem mondom, hogy nem hagyta el egy csúnya szó sem a számat a hetvenedik vizsgavideóm készítése közben).

Idén kezdtem a pedagógiai ráépülést. Ez ismét egy új dolog, hiszen csak idén fogalmazódott meg bennem, hogy valóban szeretnék éneket tanítani, mégpedig akkor, amikor augusztus végén egy igen tehetséges énekes barátomnak magyaráztam a beéneklési technikákat. Amikor pár évvel ezelőtt kudarcba fúlt első énekoktatásom egy ismerősöm számára, mivel semmilyen módszerrel nem tudtam megértetni vele, hogy vegyen hasba levegőt, rögtön elkönyveltem magamban, hogy nem vagyok pedagógusnak való. Most talán újra pislákol a remény. Éneket oktatni ugyanis igen jó elfoglaltság, tudniillik rengetegen szeretnének magánéneket tanulni. Emiatt előbb-utóbb úgyis rászántam volna magam, még ha kénytelen-kelletlen is, de így, hogy derült égből egyszer csak megérintett a motiváció szele, nagyobb örömmel vágok bele a ráépülésbe és az oktatás rejtelmeibe.

Joggal teszi fel az olvasó a kérdést, hogy ugyan miből fogok megélni. Erre mindig is megvoltak a megoldásaim, mostanra egész szépen körvonalazódik, hogy mit is szeretnék én a nagybetűs Élettől. Mindenképpen több lábon állni.

Nagyon szép lenne ezt azzal indokolni, hogy mindig kell egy ’B’-terv, és szeretek biztosra menni, de nekem ez csak a mellékes ok.

A valódi az az, hogy nem tudok megmaradni hosszútávon egyvalaminél, mert az átlagnál sokkal hamarabb képes vagyok belefásulni. Szükségem van a változatosságra szellemileg és fizikailag is. Szerencsére manapság ezt meg is engedhetjük magunknak, hiszen egészen fiatal kortól kezdve lehetünk vállalkozók, kereshetünk részmunkaidős állást, amit szinte akármikor ott is hagyhatunk, ha találtunk egy jobbat. (Ezzel nyilván lehet vitatkozni, ez az én ideavilágom.) Az állami ösztöndíjas képzésem után persze keresnem kell (és érdemes is) államilag bejelentett állást, ami az én esetemben egy zeneiskola vagy egy újság lehet jelen esetben. Nem részletezem, hogy milyen munkákon vagyok már túl, lényeg, hogy kilyukadtam az újságírásnál és nagyon élvezem. A zene és az írás tehát, ami az útkeresésem során mellettem maradt.

Tanulságos leckéket adott nekem az élet, hogy megtanuljak nemet mondani olyan dolgokra, amik nem támogatják a haladásomat, és hogy mindig a saját utamat járjam. Nekem kellett ez a sokféle tapasztalat ahhoz, hogy kilyukadjak oda, ahol most vagyok, amiből már magabiztosabban tudok építkezni.

Ti hogy éltétek meg a pályaválasztást? Mennyire éreztétek biztosnak döntésetek akkor, és mennyire érzitek annak most? Legyen akár pozitív vagy negatív élmény, mi kíváncsiak vagyunk a jövőképetek és karrieretek formálásának szakaszaira.

Kapcsolodó cikkek

Most rajtunk a sor!

A Nyugat-Európából érkező "koronapartik" híre, horvátországi nyaralások, gólyatáborok, és sok buli... a nyár viszont elmúlt, nekünk