„Hungaria est semper libera”!

„Hungaria est semper libera” – Magyarország örökké szabad. Nincs is talán kifejezőbb közmondás, amely az utóbbi ezeregyszáz esztendős írott magyar történelemnek, közjogi gondolkodásunknak inkább vezérfonala lett volna.

Erre a szabadságeszményre, a nemzeti szuverenitásra, az önállóságra, az önrendelkezésre épült egész állami és nemzeti létünk. Végighúzódik ez Árpád nagyfejedelemtől egész a 20. századig. Vajon Szent István nem ezért ragadott-e kardot és szállott szembe, ha kellett a „nyugattal”, ha kellett a „kelettel” honvédő háborúban? Nem ezért küzdöttek-e Hunyadiék a déli végeken? Nem ezért szállott-e síkra Bocskay vagy emelte magasba a szabadság zászlaját Rákóczy? Nem ezt akarták-e a reformkor nagyjai, és 1848-49 hősei?

Nemzeti gyásznapunkon, október 6.-án az aradi vértanúkra, és személyükben 1848-49 hőseire emlékezünk.

Habsburg István főherceg-nádor 1848 júliusában a Batthyány-kormány tagjainak körében felolvasva a királyi trónbeszédet, megnyitja az első népképviseleti országgyűlést Pesten 

Negyvennyolcban a magyarság – éppen úgy, mint korábbi nagy küzdelmeiben (Bocskay, Rákóczy) is – a szabadságért, a szuverenitásért, az önrendelkezésért lépett a „tettek mezejére”. Saját szokásuk, saját törvényeik, saját alkotmányuk biztosította szabadság alatt szerettek volna élni. Nem akarták, hogy egy távoli birodalmi központból megmondják nekik, hogyan éljenek, nem akarták tovább tűrni, hogy idegen hatalmak és hatalmasságok idegen érdekeiket, saját akaratuk és érdekük ellenére rájuk kényszerítsék.

A Magyar Királyság a Habsburg Monarchián belül mindig is szuverén állam volt, és általában kölcsönös kompromisszumokon nyugvó viszonyrendszer volt ez, de mégis a törvénytelen abszolutista kísérletek, illetve rémkorszakok, megtorlások azok, amelyek a mai napig meghatározzák a Habsburg-magyar viszony megítélését. 1849. október 6. kiemelkedik közülük. Érdemes (volna) azonban elválasztani a Habsburg-házat a birodalmi adminisztrációtól és különösen az udvari „sáskahadtól”.

Tévedés ne essék, a nemzet általában nem elsősorban a dinasztiával volt összeütközésben – bár a négyszáz éves uralmuk alatt bőven akad példa erre is, a fiatal Ferenc József császár gyalázatos szerepe a 49-es megtorlásokban igen közismert – hanem azzal az arctalan „sáskahaddal”, azzal a hatalmas nemzetközi pénzügyi-gazdasági-politikai érdekkörrel, ami a saját üzleti-anyagi érdekei mentén az uralkodó(család) és a nemzet közé rendre „éket vert” és fegyveres konfliktust provokált, hiszen a magyarok nem tűrhették tovább, hogy a nemzet jogait, érdekeit két lábbal tiporják Bécsben. 1848-ban sem történt ez másként.

V. Ferdinánd király, meghajolva a nemzet akarata előtt, ellenvetés nélkül aláírta az áprilisi törvényeket, a nemzet pedig a király unokatestvérét, Habsburg István főherceg-nádort állította a kormányzat élére a király távolléte idejére. Akkor következett be a szakítás – és csapott át honvédő szabadságharcba –, miután Kossuthék megcsinálták a forintot, a „Kossuth-bankót”, ami alapvetően sért(h)ette a nemzetközi pénzügyi körök érdekét, és a bécsi kamarilla az udvari „sáskahad” nyomására ráuszította a Josip Jelačić bán vezette horvátokat a törvényes magyar kormányra.

Azt se felejtsük el, hogy a reformkori magyar szellemi-kulturális felpezsdülés, építkezés legfőbb támasza, és magának Széchenyinek is legnagyobb pártfogója, elképzeléseinek, terveinek támogatója maga Habsburg József főherceg-nádor volt. 1848-ban, csakúgy, mint Bocskay és Rákóczy korában sem az uralkodócsalád, hanem elsősorban a bécsi „kamarilla”, az adminisztráció, és a már fentebb emlegetett nemzetközi „sáskahad” volt az, akivel szembekerült a nemzet. 

Giorgio Basta, Antonio Caraffa, Leopold von Kollonitsch, Julius Jacob von Haynau nevei fémjelezte terror a magyarság elnyomásának századokon átnyúló szimbólumaivá váltak. Rendi-nemzeti mozgalmaink, mindig az alkotmányhoz, a törvényhez, a jog fegyveréhez fordultak, ha a szabadságért küzdöttek. Bocskay, Rákóczy és 1848-49 hősei is ezen az alkotmányos alapon állottak. De ahogyan a Bocskay-felkelést és a Rákóczy-szabadságharcot, úgy 1849-et is a kiegyezés (1867) követte.

A dinasztia és a nemzet – ezeket a mozgalmakat, szabadságharcokat követően – rendre egymásra talált és helyreállították a szabadságot, az ország szuverenitását. A századforduló egyik kiemelkedő jogtudósa, Illés József a következőképpen vetette ezt papírra: „a nemzeti királyság Werbőczy-féle fogalma azonban összekapcsolódik az ország függetlenségének és egységének fogalmaival is. Az ország önállóságának és függetlenségének főbiztositékát pedig az alkotmányos uralomban látták. […] A nemzeti királyság eszméje kifejezte az egységes nemzet függetlenségét, sőt összekapcsolódott az alkotmányos uralkodással is. A nemzeti királyság Werbőczy szerint jelenti a magyar király függetlenségét, egyben alkotmányos uralmát és az ország egységét”.[1] A Habsburg Monarchiába integrálódott Magyar Királyság a monarchián belül, annak belkormányzatát illetően általában szuverén volt, ha az sérült, akkor az ellen a nemzet fellépett.

Ha ment szép szóval úgy, ha nem, akkor fegyverrel!

Arra tanít minket 1848-49, hogy a szabadságot nem ingyen adják, azért időről-időre meg kell küzdeni. Tisztelet és dicsőség a hősöknek, akik a vérüket ontották a magyar szabadságért! Hungaria est semper libera!

– Liktor Zoltán Attila

[1] Illés József: Bevezetés a magyar jog történetébe. A források története. Budapest, 1910. 167.

Kapcsolodó cikkek

Most rajtunk a sor!

A Nyugat-Európából érkező "koronapartik" híre, horvátországi nyaralások, gólyatáborok, és sok buli... a nyár viszont elmúlt, nekünk