Már az óvodában sem ment a szekértáborozás – podcast Lőrinczy Györggyel

Bízzunk benne, hogy az állam jó mecénás! – mondja a Nemzeti Kulturális Alap alelnöke. Lőrinczy György kultúrafinanszírozásról, a sztárcsinálás titkairól, színházról, a me too-ügyről és családi mániákról is beszélt a Reaktornak.

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Mik a jó mecénás ismérvei? Akit érdemes támogatni, milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie a nyilvánvaló tehetségen túl?

Érdekes kérdés, két dolog is eszembe jutott róla. Az egyik, hogy az igazi mecénások kicsit mintha kiveszőben lennének. Ennek az is az oka, ami egy nagyon pozitív dolog, de talán van negatív hozadéka is, hogy jelenleg a magyar kormány nagyon sok pénzt költ a kulturális életre és ez minthogyha az előadó-művészetben is a Tao kivezetésével kicsit visszaszorította volna a privát mecénásokat vagy a cégeket.

És jó mecénás az állam?

Bízzunk benne, hogy jó. Például az NKA egy nagyon jó modell, független pénzalap. Azt gondolom, hogy jobb lenne, ha az állam egy kicsit kisebb szerepet vállalna. Például az előadó-művészetben nem véletlen, hogy Nyugat-Európában, meg máshol sokkal magasabbak a belépőjegy-árak. Tehát ebben én egy más arányt gondolnék, hogy igenis legyen értéke. Persze emeljük ki, hogy a pandémia alatt egy rendkívüli helyzetről beszélünk a kultúrában is. Én annak a híve voltam, hogy aki megengedheti magának, fizesse meg azt a színházjegyet vagy könyvet. Érdekes, hogy a könyvpiacon megtörtént a rendszerváltás után ez a fajta kereskedelmi látásmód, az előadó-művészetben kevésbé. Szerintem fontos lenne, hogy a nézők is mecénások legyenek.

Hátrányos helyzetű csoportoknak persze lehet ingyen meg nagyon olcsón jegyet biztosítani, de ha ez túlságosan elhatalmasodik az állami támogatásnak köszönhetően, az nem biztos, hogy távlatilag jó egyensúlyt nyújt.

Visszatérve, hogy ki a jó mecénás. Mondta, hogy fogunk a kulturális menedzsmentről is beszélgetni, érdekes dolog, hogy a jó támogatottnak jó ajánlatot kell tenni. Ez már a menedzser oldala. Jó pályázatot, jó anyagot, jó kommunikációt. El kell hitetnie, hogy ő nemcsak tehetséges, hanem menedzseri vagy szervezői oldalról létre tudja azt a produktumot úgy hozni, fel tudja használni a pénzeket, értelmesen tudja felhasználni és a mecénás szempontjából látszata is lesz, akár a közvélemény felé.

Tehát a tehetségen túl, jól kell tudni eladnia magát egy művésznek?

Igen, körülbelül röviden ennyi.

Nemzetközi sztárt hogyan lehet csinálni egy hazai művészből? Érdemes egyáltalán?

Erre nincsenek receptek. Én mindig úgy kezdem a különböző egyetemeken a menedzserkurzusomat, hogy nem hiszem, hogy meg tudom mondani a tutit. Egy ilyen történet van az életemben. Hiszek a konkrét példákban. Menedzseri karrierem ékköve Miklósa Erika pályafutása, akit végigkísérhettem a pályakezdéstől a nemzetközi karrierig.

Ehhez nagyon sok szerencse, alázat kell és biztos, hogy egy nem kooperatív és nem szorgalmas személyiséggel képtelenség ma már nemzetközi karriert csinálni, akármilyen tehetséges az ember.

Az is egy érdekes dolog, hogy a nézők mennyire fogékonyak az önazonosságra. Miközben kicsit mesterkélt világot élünk, azt láttam Oszvald Marikától Szulák Andreáig és Dolhai Attilától Miklósa Erikáig, de más műfajokban is mondhatnék példákat, hogy a nézőnek eredendő érzéke van arra, hogy valaki tényleg önmagát adja-e, érvényes személyiség-e, akár annak bolondériáival, szélsőségeivel, kilengéseivel, vagy valamilyen menedzser által kreált képnek akar nagyon erősen megfelelni.

Tehát a sikert a hálózatok határozzák meg leginkább? Ezt Barabási Albert László fizikus, hálózatkutató mondta Képlet című könyvében.

Mit értünk hálózatok alatt?

A kapcsolatokat, ismertséget.

Igen, abszolút, ez nagyon fontos. Szoktam mondani, hogy a telefonkönyvem plusz áfát számlázok, amikor egy projektbe beszállok. Az, hogy fel tudok embereket hívni és felveszik nekem a telefont, ez a menedzsernek egy jó ismérve.
Ha tudnánk, hogy mi a megoldás egy dologra, akkor nyilván mindig mindenki azt csinálná. Az biztos, hogy ilyen szempontból a művészvilág sem tér el más területektől. A rendszeres munkát és a mentális „rendben levést” csúnyán fogalmazva semmiféle tehetség nem pótolja hosszú távú karriernél. De a kapcsolatok nagyon sokat jelentenek.

A világjárvány miatti leállásban nagyon fontosak lettek a támogatások. Hogyan tud priorizálni a Nemzeti Kulturális Alap a támogatások megítélésénél?

A Nemzeti Kulturális Alapról azt kell tudni, hogy ez az ötöslottó adóbevételéből működő független pénzalap.

Ez a rendszerváltás utáni egyik legforradalmibb kultúrfinanszírozási rendszer, ami egyébként nemzetközileg is nagyon sikeres és sokszor járunk előadást tartani erről a rendszerről.

Húsz témában, húsz kollégium dönt a pályázati célokról és a támogatásokról. Ezekben a kollégiumokban együtt ülnek az adott szakmát képviselő civil szakmai szervezetek delegáltjai, művészeti területen a Magyar Művészeti Akadémia delegáltjával és az NKA mindenkori elnökével, aki jelenleg Kásler Miklós, ők együtt beszélgetnek. Ez egy nagyon érdekes modell, amit szívem szerint kiterjesztenék más kulturális projektekre és problémákra is.
A támogatási politikán úgy változtattunk, hogy alapvetően alkotói pályázatokat és online megvalósított projekteket támogatunk. Az elnyert pályázatokat időben kitoltuk, a megvalósítást és az elszámolást meghosszabbítottuk, ezen felül bizonyos projekteknél az online megvalósítást is teljesítésnek számoljuk, illetve egy csomó olyan pályázatot írtunk ki íróknak, színészeknek, drámaíróknak, alkotóknak, amik később megvalósulandó projektek.

Hányan jelentkeznek rá és hányan nyerik el a pályázatokat?

12 000 pályázónk van egy évben, amiből nagyjából 8 000 sikeres pályázatunk van.

A 2017-es NKA-s kinevezésekor mondta ezt: „Az eltérő ízlés és a különböző meggyőződés alapján alkotó művészek és szakmai szervezetek együttműködését szeretném erősíteni.” Miért fontos ez, jellemző a bezárkózás?

Azt szoktam erre mondani, hogy már az óvodában is rossz voltam a szekértáborozásban. Lehet azért, mert már ott sem bírtam, ha valaki meg akarta mondani, hogy Zsoltival ne barátkozzam, mert mindig saját alapon döntöttem el, hogy kit és milyen produktumot tartok értékesnek.

Azt gondolom, hogy ez most egy rendkívül komoly probléma a társadalmunkban, de a kulturális életben mindenképp, hogy véleménykartelleken alapuló szekértáborok vannak és képtelenek egy kicsit is meghallgatni azt, ami másképp, a másik olvasatában igaz lehet.

Én karakteremnél fogva ebben nem vagyok jó. Én szeretem mindenkinek megpróbálni az igazságát a saját szempontjából megtalálni, és megvizsgálni.
Az is nagyon érdekes a kulturális életben, hogy ha az ember nem alkotóművész, akkor ez a feladat sokkal jobban megtalálja. Mert egy jó alkotóművész egy erős karakterrel, egy erős világlátással, egy erős ízléssel kell, hogy rendelkezzen ahhoz, hogy sikeres legyen. És ezeket összeütköztetni szerintem nehéz, kellenek emberek, akik megpróbálnak közöttük valamilyen praktikus és jó kompromisszumot létrehozni.

És sikerülni szokott a művész szakmai kérdésekben nem politika mentén dönteni?

Szinte abban a pillanatban, amikor nem elvekről beszélgetünk, hanem konkrét projektekről, akkor tud sikerülni. Amíg elvek mentén beszélünk vagy akár napi politika mentén, akkor nem. Mindig azt hisszük, hogy a művészet az egy kizárólag szubjektív dolog, de ez nem teljesen így van. Mert szerintünk, akiknek ez a szakmánk, igenis egy művészeti alkotásnak van egy objektív szakmai színvonala, és utána jó esetben van egy üzenete, ami az embert vagy megszólítja, vagy nem.
Lehet egy olyan politikai vagy akár társadalmi üzenete egy műnek, ami nekem nagyon tetszik, de látom, hogy egyszerűen silány a megvalósítás és ettől még ez nem jó.

És lehet, hogy van egy olyan színházi előadás, aminek az ember az üzenetével ő maga nem ért egyet, de el kell ismernie, hogy ez dramaturgiailag, látványvilágában és színészi alakításában egy nagyon magas szakmai színvonalat képvisel.

2014-től 2019-ig volt a Budapest Operettszínház főigazgatója, ahol gondolom nem csak a színpadon zajlottak drámák, hanem a színfalak mögött is. Miket tanult az emberi és szakmai kapcsolatokról, a művészet szervezői szakmáról általában. Mik a legfontosabb tanulságai?

Ha az ember egy nagy intézményt vezet, akkor nagyon sok mindent tanul és utána, és van olyan, hogy a megbízó úgy dönt, hogy nem ő folytathatja tovább. Ha az ember nem 20 éves, én már 50 is elmúltam, akkor már volt ilyen az életében és nem gondolja az ember, hogy minden járna neki.
Ez egy fontos dolog. Én a magánszférában dolgoztam 18 évet és megtanultam, hogy egy megbízó mindig dönthet úgy, hogy hiába gondolom én, hogy mindent megtettem, ha mással akar dolgozni. Ezt szívesen adom útravalónak az ifjúságnak, hogy soha ne higgyék el, hogy egy megbízás örökre szól. Nehéz lenne összefoglalni pár percben, hogy mit tanultam. Én ki akartam próbálni magamat első számú vezetőként. Korábban mindig olyan helyzetekben voltam, akár a Tavaszi Fesztivál vagy akár más projektek esetében is, hogy egy nagyon nagy tudású és nagyon komoly szakmai tapasztalttal rendelkező vezető mögött voltam második.
És izgatott, hogy első számú vezetőként tudok-e egy ilyen nagy intézményt elvinni. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nagy drámák fognak történni és ilyen nehéz feladatom lesz. Talán azt tanultam magamról leginkább, hogy tényleg az önazonosság a legfontosabb és a csapatmunka. Őrületesen jó csapat volt ott. Szerintem egy kisebb projektet sem, de és egy nagyobb intézmény vezetését pláne nem lehet összetartó bizalmi emberek nélkül csinálni. A mai napig nem küldök el egy fontosabb levelet, anyagot, vagy nyilatkozatot, hogy legalább egy-két emberrel ne nézessem át.

Nagyon nagy hiba, hogy egyre inkább ezek a „one man show-k” működnek és elfelejtjük a csapatmunkának a fontosságát.

Az embernek van egy gondolat a fejében, amit le akar írni vagy van egy célja, és ez olyan erős, hogy nem látja kívülről. A külső kontroll rettenetesen fontos és ilyen szempontból is fontos csapatban dolgozni. Az is érdekes tapasztalás volt, hogy amíg az ember nem első számú vezető addig nagyon fontos, hogy az ő ötlete menjen át. Ha tanácsadó vagy második ember vagy, akkor az a presztízsed, hogy a főnököt meg tudod győzni róla, hogy az a jó, amit te mondasz.
Igazából én ebben nem is voltam rossz, ez nekem is nagyon fontos volt és azt vettem észre első számú vezetőként, hogy nagyon szívesen elengedtem a saját véleményemet. Például a kommunikációra, ha jött egy fiatal kolléga – mert a kommunikációban nagyon fontos a generációk közös munkája – akkor bár én esetleg nem értettem egyet azzal, amit ő mondott, vagy nem értettem pontosan, hogy mit akart, akkor nagyon szívesen mondtam, hogy próbáljuk ki.

Mit csinál egy művelődésszervező?

Ez egy képzés neve. Régebben, a rendszerváltás előtt népművelésnek hívták, ez a fiatal generációnak már valószínűleg nem mond semmit. Ugyanakkor ennek a népművelésnek van egy szocialista, kommunista felhangja. Egyébként szerintem nem rossz fogalom. Én a rendszerváltás után végeztem az egyetemet. Levelezőn, mert tizennyolc éves korom óta dolgozom és minden képzést munka mellett végeztem. Népművelés szakra nem vettek fel. Később, a rendszerváltás után művelődésszervező szakra nyertem felvételt. Ez tulajdonképpen egy kulturális menedzseri szak. A közművelődési rendszerben, tehát a vidéki művelődési házakban helyezkedik el a legtöbb kolléga.

Hogyan kezdődik az affinitás a pálya felé?

Nálam ennek, mint mindennek gyakorlatias oka volt. Már sok interjúban elmondtam, hogy engem gyerekkorom óta vonzottak a művészetek, én magam néptáncos voltam. A művészi pályán nem voltam igazából sikeres. Illetve ez érdekesen visszakapcsolódik oda, amiről az elején beszéltünk. Azt mondtam, hogy nem lehet jelentős művészi pályát szorgalom nélkül befutni. Viszont tehetség nélkül sem. Lehet akármennyire szorgalmas az ember, ha nincsen benne az a bizonyos vele született tehetség, akkor nem tud sikeres lenni. Én ezt mértem fel. Hiába szerettem volna nagyon művész lenni.
Ezt ugyanakkor nagyon fiatalon eldöntöttem, úgyhogy semmilyen keserűség nincsen bennem. Aztán az amatőr mozgalomban sok mindent kellett szervezni. Sok feladatot kaptam a mesteremtől, Novák Ferenctől. Azt láttam, hogy nekem a menedzselésben, a művelődésszervezésben több a sikerélményem, én is jobban élvezem. Egyébként így is része az ember a művészi produktumnak, jó esetben. Ha az ember olyan művésszel dolgozik, aki meghallgatja a véleményét, akkor nem kell kívülállónak éreznie magát.

Milyen a képzés színvonala ma? Könnyen válhat valaki művelődészszervezővé? Milyenek az elhelyezkedési lehetőségek?

A képzést most nem figyelem, mert én művészeti egyetemeken tanítok, alapvetően menedzsmentet. Egy másik oldalról fognám meg a kérdést.

Még mindig nagyon az aktív művészek kezében van a kulturális világ.

Minden interjúban elsóhajtozzák, hogy mennyire nincsenek menedzserek. Közben pedig nem igazán támogatják a menedzsereket, mert attól félnek, hogy kiveszik a kezükből a művészi döntéseket.

Ez valahol igaz is, nem?

De nem biztos, hogy baj. Nem biztos ugyanis, hogy egy művész jó intézményvezető is lesz, vagy jó szakmai döntéseket tud hozni. Erre mondtam azt, hogy a művész jó esetben a saját igazát látja. Ez így van jól, neki azt nagyon erősen kell látnia ahhoz, hogy jó produktumokat hozzon létre. Meggyőződésem, hogy amellett, hogy egy nagyon zűrös időszak volt az Operettszínház életében, azért nem vihettem tovább az intézményt, mert nem vagyok művész. Egoistán hangzik, de látszott, hogy tudnám vinni. Ugyanakkor szinte példa nélküli, hogy egy ekkora intézményt nem művész vezet.

A művészvilágban talán egy kis félelmet is okozott, hogy bebizonyosodhat, hogy nem művészeknek kellene a nagy intézményeket vezetniük.

Nyugat-Európában szinte kizárt, hogy az intendáns (színházak legfőbb hivatalnoka) művész legyen. Az a modell, hogy van egy menedzser, aki közgazdász vagy jogász, természetesen művészeti affinitással. Ő az intézmény vezetője, és mellette működik egy művészeti vezető vagy egy művészeti tanács.

A tehetség mindig deviáns? A zseniális művészek, akikkel találkozott, tényleg csak az adott területen voltak jók?

Minden ilyen általánosságtól kicsit irtózom. Nem így van. A nagy karriert befutott művészek általában jó szervezők is. Arról is egy külön adásban lehetne beszélgetni, hogy devianciának mit nevezünk. Inkább azt mondanám, hogy az nagyon jó, ha valaki ismeri a saját korlátait. A menedzseri feladatban is fontos, hogy ismerjem a művészt, akivel dolgozom.
Például az Erikával, csak hogy kicsit érdekesebb legyen a műsor, volt egy sztorink. Azt mondta egy szerződésre, hogy nem szeretné megcsinálni, nem írja alá. Én a háta mögött aláírtam a szerződést, mert pontosan tudtam, hogy két hónap múlva meg fogja bánni, és így is történt. Két hónap múlva telefonált, hogy nem lehetne-e azt a Los Angeles-i szerződést elfogadni? Már rég vissza van küldve aláírva, mondtam. Persze ehhez kell húsz év bizalom, és egymás ismerete.

Ha egy Önnek ismeretlen területen kell szerveznie, hogyan zajlik az adott művészeti ág megismerése?

Hát van olyan, hogy nem vállalom. Volt ilyen felkérés. Mindig azt szoktam mondani, hogy az ember akkor tudja, hogy mihez nem ért, ha valamihez ért. Ez olyan, mint a nyelvtudás. Ha egy nyelven jól beszélsz, akkor tudod esetleg, hogy a második nyelved gyengébb. Ha egy nyelvet sem beszélsz jól, akkor nem tudod, hogy mit jelent egy nyelvet jól beszélni, tehát kevesebb a félelemérzeted, gátlásod.
Volt olyan, amikor egy dolgot nem vállaltam el, mert ahhoz a területhez nem értettem. Most például van egy ilyen helyzet az életemben, mert csinálom az Egy a természettel vadászati és természeti világkiállítás kísérőprogramjait. Azért vállaltam el, mert kiállításban, koncertben, fesztiválszervezésben van rutinom. Ugyanakkor itt például nagyon fontos, hogy a természettel, vadászattal foglalkozó kulturális szakemberek véleményét kikérjem a szakmai részekben. Ezt kell ötvöznöm az én szervezői képességemmel, rutinommal, kapcsolatrendszeremmel. Ilyenkor az ember maga mellé vesz valakit a csapatba, aki azt a területet jól ismeri.

Adódhatnak váratlan helyzetek, amikre nem lehet felkészülni. A Me Too-ügyet hogyan kezelte?

Az nagyon kemény volt. Ott is önazonos voltam, úgy érzem, hogy mindig azt mondtam, amit gondoltam az ügyben. El kell mondanom, hogy ez egy nagyon szélsőséges példa, mert még maga a kérdésfelvetés sem volt láthatáron korábban. Itt is a csapatot hangsúlyoznám. Több kommunikációs szakemberrel és színházi emberrel próbáltuk kitalálni, hogy mi az a megoldás, ami igazságos is és kezeli is helyzetet. Őrületesen nagy sajtófigyelem volt, ami egy ilyen szituációban mindig rettenetes nyomást jelent, mert gyorsan kell reagálni, de közben szeretnék végiggondolni a dolgokat.

Ha visszanézzük a színházi metoo-ügyeket, akkor arra mindenképpen büszke lehetek, hogy én vagyok az egyetlen, akit személyében nem támadtak.

Két másik színházban volt ez éles, a Vígszínházban és a Katonában. Bár én sem kaptam meg a színházat további vezetésre, de személyemben nem értek támadások. Talán ez a visszajelzés, hogy jól tudtam kezelni.

Szerepelt a Bihari János Néptáncegyüttes jótékonysági videójában. Utánanéztem, komplex művészeti nevelés folyik ott a népi kultúrán keresztül. A videóban azt mondta, hogy aki ezt az akciót támogatja, ő nem csupán a Biharit, hanem egy szellemiséget is támogat, ami „talán soha nem volt olyan fontos, mint ezekben az időkben”. Mi ez a szellemiség és miért éppen most olyan fontos?

Hát a nyitottság. Ez az, amiről beszéltem a szekértáborok kapcsán. Novák Ferenc együttesébe az akkori mértékadó értelmiség járt a próbáinkat nézni, vagy csak beszélgetni. Nehezen tudok erről meghatottság nélkül beszélni, ez egy hülye természetem. Ott mindig az egymás elfogadása és a közösség volt az érték. Soha nem azt kerestük, hogy miben különbözünk. Ebben most látok rossz tendenciákat. Én a kulturális közbeszédben elterjedt személyeskedéssel és háborúzással egyáltalán nem tudok a saját karakteremben mit kezdeni. Ami még jobban bánt, az az, hogy nem is érzem magamat hasznosnak. Ez a szellemiség, ami arra épült, hogy álljunk nyitottan a világhoz, keressük meg a másikban azt, hogy egy közös célért, akár a néptáncmozgalomért mit tudunk együtt tenni.

Felmenői között sok művészt látni. A lánya filmjét pedig egy filmfesztiválon vetítik. Mi öröklődik az Ön családjában?

A dédapám író volt, de még izgalmasabb az, amivel én egyáltalán nem foglalkoztam régebben. Mert fiatalon jó esetben mindenki evidensnek veszi a családját, nem foglalkoztatják a felmenői, mert éppen magát akarja megvalósítani, és csak egy – idézőjelben – tehernek érzi a családot. Csodálatos családom van, soha nem éreztem tehernek.
Ugyanakkor például a lányom is próbálja a vezetéknevét minél többször eltitkolni, ráadásul az édesanyja is jelmeztervező, tehát nem akart soha színházzal foglalkozni. Egyébként, ami még izgalmasabb, hogy rengeteg kultúrpolitikus és kulturális mediációval foglalkozó ember van a felmenőim között. Dédpapám a Tisza-kormány oktatási- és vallásügyi minisztere, a nagyapám pedig a legendás kultuszminiszter, Klebelsberg Kuno jobbkeze volt. Tehát a művészi pálya egy vonal, mert a bátyám pedig drámaíró. Vannak családi mániák. Az unokaöcsém jogász, ő egyáltalán nem követte ezt a vonalat.
Azért, ha az ember gyermekként egy ilyen közegben nő fel, akkor annak vagy a teljes beszippantás vagy a teljes elutasítás a vége. Ezt a két utat látom.

A környezetvédelemnél mindig előjön, hogy a nagy szereplők mellett mit tud tenni és mi a felelőssége az egyénnek a bolygó egészségéért. A magyar nemzeti kultúra szolgálatába bárki szegődhet hasonlóan?

A kultúrafogyasztással abszolút igen. Vegyünk kézbe egy könyvet. Otthon ne csak a kábeltévéket kapcsoljuk be, hanem menjünk el egy jó művészmoziba, vagy egy érdekes koncertre. Azt gondolom, hogy a legfontosabb a közönség a választása. Hogyha sikerül a közönséget rávenni, hogy jól válasszon, az értéket válassza és nyitottan álljon hozzá a művészetek befogadásához, akkor közönségként mindenki tesz hozzá. Ez a legfontosabb feladat. Ugye nekem pont az Operettszínházi kinevezésemkor volt egy interjúm, amiért a szakmában nagyon megtámadtak. Ugyanakkor én a mai fejemmel is egyre inkább vállalom ezt.
Az volt a címe, hogy „A hivatásos néző”. Mindig is a nézők voltak nekem a legfontosabbak. Sosem érdekeltek olyan projektek, amik kevés emberhez jutnak el. Az az érdekes, és ez a művelődésszervező legfontosabb feladata is, megtalálni, hogy mi az az érték, amit úgy lehet megfogalmazni akár populárisan is, hogy az sokakhoz el tudjon jutni.

Olyan szempontból is megállja a helyét a párhuzam, hogy a környezetvédelem mellett a kultúránk is a túlélésünk egyik záloga?

Mindenképpen. Ez szerintem evidens. Nekem pillanatnyilag nehezebb visszafordulni egy bevásárlószatyorért és különrakni a PET palackokat. Ebben inkább hadilábon állok, de már fejlődöm ebben is.

2015 óta tanít a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, a lánya pedig hallgató. Mikor lesz az egyetemen újra egy élhetőbb, termékeny alkotói közeg?

Nem tudom. Erre utaltam már a korábbi kérdésekben is, hogy azt gondolom: felelős állásban lévőként felelősen kéne ebben megszólalnom, semmi okosat nem tudok mondani. Nyilván az kiderült, hogy nagyon személyesen és érzelmesen állok általában a világhoz. Ez annyira közelről érint, hogy nagyon nehezen mondok ebben okosat.

Bevallhatom, nem látom a megoldást. Biztos, hogy mindenkinek kéne engednie az álláspontjából.

Inkább egy hasonlattal élnék. Beszéltünk már itt a családról. Aki jó családi közegben nő fel, az pontosan tudja, hogy milyen fontosak a családi együttlétek. Nyilván mindenkinek a környezetében létrejött már olyan családi tragédia, amikor a család nem tudott leülni karácsonykor vagy egy születésnapkor egy asztalhoz. Ez nem csak szomorúság, hanem tényleg tragédia. Sajnos előfordulnak olyan mondatok, és olyan sértések, amik után egy kis szünet jön a családi együttlétekben. Jobb lett volna szerintem ezt elkerülni.


Az interjút készítette:
Papp Ferenc

Kapcsolodó cikkek